Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Bodor Pál: Nemzet, bal, jobb

mus fogalma a mozgalmi terminológiában és gyakorlatban némely síkon mereven megrekedt egy rég túlhaladott helyzetből és szükségből fakadó értelmezésben. Globális skatulyája maradt egy ideológiai mumusnak, egy veszélyes politikai ragálynak, amely legfőképpen a karantén-reflexet váltja ki, a vészjelzőket szólaltatja meg.

A veszélyről pillanatig sem megfeledkezve, s nem megfeledkezve a konzervatív és jobboldali erők világszerte annyi helyen megnyilvánuló térnyeréséről, a jobboldali, szélsőséges radikalizmus összefonódottságáról a nacionalizmussal, arról a szerepről, amelyet bizonyos nacionalizmusok cs fundamentalizmusok az agresszív militarista törekvésekben, s egyúttal a terrorizmusban játszanak, de még arról a szerepről sem, amelyet a nacionalizmus diverziós eszközként, diktatúrák ideológiájaként, nem egyszer kisebbségellenes indulatok szitásával és hangszerelésével tölt be — föl kell mérnünk, hogy a nacionalizmus rendkívül jelentős, igen összetett, ellentmondásos, széles skálán kibontakozó eszmei-érzelmi áramlat, amelyet nem lehet és nem szabad csak a közös nevező szemszögéből megragadni.

Olykor jogos, indokolt, önvédelmi nemzeti törekvések, magatartások minősültek nacionalistáknak. Hosszú időn át „a hazafiság és a proletár internacionalizmus harmonikus viszonyának igénye csak formálisan fogalmazódott meg”; a negyvenes-ötvenes évek politikai gyakorlatában azonban, s olykor később is, a hazafiság nemzeti jellege csak igen töredékesen, visszafejtottan, fékezetten érvényesülhetett, az internacionalizmus követelménye valójában nem össze fonódott a hazafisággal és érvényesítette azt, hanem gépiesen fölébe került annak.

A háborút közvetlenül követő években joggal remélhettük, hogy amilyen mértékben a szomszédos országokban megerősödik a népi hatalom, megoldódnak a határon túli magyarság gondjai, fájdalmai is. Tehát a szocializmus térhódítása természetszerűleg meghatározza majd a többségi és kisebbségi nacionalizmus térvesztését. Ebben az időszakban azonban voltaképpen — ellentétben a lenini koncepcióval — egyformán veszélyesnek minősült a többségi és a kisebbségi nacionalizmus. A hivatalos álláspont nem vetett számot azzal, hogy minden nacionalizmus olyan veszélyes, amilyen hatalmi eszközöket mozgósíthat. Nem volt igazi különbségtevés a védekező, az önvédelmi és a támadó, agresszív nacionalizmus között. Mint ahogyan a hivatalos szemlélet azzal sem vetett számot, hogy a kisebbség sem föltétlenül válaszol „elvszerűen” a többség (esetleg éppenséggel intézményes, az államiság lehetőségeivel is élő) nacionalizmusára — ám helyzetét akkor is az önvédelem állapota szabja meg. (Ugyanakkor a hivatalos nyilvánosság azzal sem vetett számot, hogy némely országban a többségi nacionalizmus a magyar kisebbségben még mindig a területi revízió letéteményesét, hordozóját látja — innen ingerült gyanakvása.)

A magyar kisebbségek

A romániai magyarság például, amelynek meglehetősen széles rétegeit a két világháború közötti nemzetiségi elnyomás bal felé radikalizálta, amelyet a második világháború után Észak-Erdélyben szovjet intézkedések védtek meg a szélsőséges többségi nacionalizmus véres kilengéseitől, és amelynek a baloldal nemcsak ígérte a teljes egyenlőséget, de intézményteremtő-támogató lépések egész sorával meg is kezdte volt ígéreteinek teljesítését — zömmel bizalommal fordult a baloldali demokratikus tömbhöz, hiszen a trianoni határok visszaállítása után csak ezektől az erőktől remélhette az emberi, a jó nemzetiségi sorsot.

Amikor a határainkon túli magyarságot egyik vagy másik szomszédos országban nemzetiségi sérelmek érték — ezek felemlegetése Magyarországon nacionalizmusnak minősült. A magyar párt- és állami vezetés arra az álláspontra helyezkedett, hogy a magyar kommunistáknak a magyar nacionalizmus ellen kell harcolniuk. Ami természetesen helyes, azzal a feltétellel, hogy a jogos magyar nemzeti és nemzetiségi érdekek védelme és önvédelme ne minősüljön nacionalizmusnak, valamint azzal a feltétellel, hogy a többségi nemzetek kommunistái, kommunista pártjai ugyanakkor következetesen küzdjenek „saját nacionalizmusuk”

9