Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Szenci Szabó János: Ki volt Anonymus?

szik), nem tudtam elképzelni, hogy a személyére és egyebekre vonatkozó mutatókat (a nacionálét) elmulasztotta volna megadni. Összefügg ez az elképzelés azzal a gondolattal, amit Grandpierre К. Endrénél olvastam s amely így hangzik: „Minden tudományos probléma magában hordja — rejtett kódjelekkel — a megoldás lehetőségét.” Amint a későbbiek során kitűnt, ez a hipotézis nem lógott a levegőben, mert művelődéstörténetünk egyik legrégibb rendezetlen kérdését végül is 1985-ben meg lehetett válaszolni.

Az új módszerű kutatás menetében mindenekelőtt azt próbáltam megállapítani, hogy kik azok a gesztában szereplő személyek, akik nem a honfoglaláskor, tehát nem a leírt időszakban, hanem mintegy 300 évvel később, a mű megírásának idejében éltek, mert szerintem ezek között névvel megnevezetten ott kell lenni a szerzőnek is. Találtam is négy személyt, mégpedig az irás elején látható, szépen kicirkalmazott (nagy) P betűvel jelölt írót, a (nagy) N betűvel feltüntetett barátot, aki kérte a munka mielőbbi elkészítését, aztán az okos (a latin szövegben: a prudens) Szemerét és a Turda nevű püspököt. E személyiségek ismeretében azt okoskodtam ki, hogy ez a négy férfi tulajdonképpen csak két személy. A P-nek mondott írót ugyanis azonosnak vettem az előbb említett Szemerével, mert az ő neve előtt állott latin „prudens” szó a George-féle nagy latin—német szótár szerint inkább jelent jó politikai képességűt, államügyekben jártast, mint a Pais Dezső fordításában használt okost, s így nem lehet kétséges, hogy ez a körülmény az új jelzőt viselő Szemerének a korábban királyi jegyzői, úgy is mondhatnám jogászi tisztet betöltő íróval való azonosságára utal. Ami viszont az N betűs személyt illeti, őbenne Turda püspököt véltem megtalálni annálfogva, hogy a szerző a barátjával kapcsolatosan az őkegyessége kifejezést használja, alkalmazza, ami a középkorban a magas rangú egyházi személyeknek dukált.

Sajnos, ezeknek a feltételezéseknek, azt hiszem, úgy is mondhatnám, bizonyosságféléknek a helytállóságát további adatokkal nem tudtam alátámasztani, illetve ellenőrizni és időpontra se tudtam rábukkanni, aminek az ismerete pedig a megoldás eredményessége, használhatósága szempontjából szinte nélkülözhetetlennek látszik, ezért ezt a kutatási vonalat feladtam. Ettől függetlenül úgy látom, hogy a Szemere nevet még fel tudom használni valamire, mégpedig annak bizonyítására, hogy a Névtelennek köze van a Szemere nemzetséghez. Ennek az a háttere, hogy a P betű „hasában” látható öt aprócska rajzocska abban az esetben, ha azokat rovás jeleknek veszem, Miskolczi Csulyak István 17. századi tudós rovásábécéjének figyelembevételével — egy hibával — a „HUBA A” olvasatot adja, ami — szerintem — azt jelenti, hogy Huba, az ős. (Az „A”-t a latin „avus” [magyarul: ős] szó rövidítésének fogom fel.) Azt a krónikából tudjuk, hogy a Szemere nemzetség Hubától származik, vagyis ennek a nemzetségnek ő volt az őse. A megfejtés így, mivel a rovással írt kis mondatocska a gesztában van, konkrétan azt jelenti, hogy a P betűvel jelölt írónak az őse Huba.

Ami az előbb említett próbálgatásom kudarca utáni új nekibuzdulásomat illeti, az szintén egy feltételezésre épült, mégpedig arra, hogy a szerző az oly nagyon keresett adatokat esetleg betűrejtvényben, úgynevezett anagrammában adta meg, s az ezt képező szavak a szövegben rejlenek. Ezért mindenekelőtt az adatelbújtatás helyét igyekeztem felkutatni. Ebből a szempontból gyanúsnak az írás utolsó két-három sorát tartottam, mert a középkorban a kéziratoknak ebben a részében (a kolofonban) volt szokás rejtvényféleségeket elhelyezni. Minthogy azonban ebben a keskeny sávban semmit sem tudtam összehozni, az egész, harminckilenc sorból álló 57. fejezetet kutatási területként kezeltem, s most már itt keresgéltem néhány, bizonyos alapon összefüggő szót, rövidebb mondatot, hogy a bennük lévő betűk egymás közti cseréjével egy értelmes új, latin nyelvű mondatot hozzak ki, .amely mindenféle magyarázat nélkül kiadná a várt adatokat.

Hosszas tűnődés, nézegetés, gondolkodás után szemembe ötlött négy név, azoknak a nemeseknek a neve, akik Taksony vezér uralkodása idején jöttek be hazánkba s a fejedelemtől (minden érdem nélkül) birtokot kaptak. Mivel a juttatásnak ez a módja a gesztában eddig tapasztaltaktól eltérőnek tűnt előttem, úgy fogtam fel a dolgot, hogy a Billa, Bocsu, Heten és Thonuzoba nevek mögött nincsenek valóban létező személyek, s azokat, illetve azok egy részét a szerző csak kitalálta, hogy bennük mint anagrammában elrejtse a

70