Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Szenci Szabó János: Ki volt Anonymus?
Szenei Szabó János Ki volt Anonymus? A. -Ä.Z egyetemes irodalomtörténet sok olyan alkotást tart számon, amelyek esetében nem tudjuk, hogy ki volt a szerző. Amint ismeretes, az ilyen íróknak legtöbbször a Névtelen (Anonym[e], Anonymus) elnevezést volt szokás adni s annak érdekében, hogy a hasonló nevek dzsungelében el lehessen igazodni, gyakran a név elé vagy mögé valamilyen jelzőszerűség is oda került. Például a Ravennai Névtelen, avagy — magyar vonatkozást említve — Anonymus, Béla király jegyzője. A dolog természetéből és a kutatók kíváncsiságából adódóan az utókor igyekszik felderíteni a nagy ismeretlenek kilétét s megindul a nyomozás utánuk. Hallani példákat, amikor a keresés sikerrel jár, legtöbbször azonban az a helyzet, hogy a kutatás eredménytelenül végződik. Különösen így van ez akkor, ha az író műve jóval, talán századokkal is később kerül elő, mint amikor azt megírták. Az idő ugyanis a nyomokat betemeti s az emlékezés egyre véknyuló szálait eltépi. Majdnem ez történt a honfoglalásról szóló, „Gesta Hungarorum” című, latin nyelven írt munka szerzőjével, a mi Anonymusunkkal, az első magyar íróval is. Ez azért mondható, mert egyrészt a krónika létezéséről (a megírásától számított) mintegy 600 évig semmit sem tudtunk, másrészt a felfedezését, illetve az 1746. évi kiadását követő, megközelítőleg 240 éven át akadémikusok, tudósok, szakemberek és laikusok sikertelenül kutattak ezen a területen, amint az Csapodi Csabának „Az Anonymus-kérdés története” című munkájából részletesen kitűnik. Erőfeszítéseik jóformán semmit, így — többek között — még azt sem tudták egyértelműen tisztázni, hogy a híres „P” rövidítés, ez a díszes iniciálé a latin „prae” szócskának vagy egy névnek a kezdőbetűje-e. Én, aki 36 évig banktisztviselőként tevékenykedtem, de négy félévig német—francia szakon bölcsészkedtem a debreceni egyetemen, 1978-ban döntöttem úgy, hogy magam is beszállok ebbe a kutató munkába. Tettem ezt az említett sikertelenségeknek és annak ellenére, hogy az időközben elhunyt dr. Mezey László, középkori latin nyelvű irodalmunk jeles tudósa szerint az ide kapcsolódó történeti forrásanyagunk szegénysége miatt szinte lehetetlen ebben a kérdésben ígéretes nyomokra bukkanni. így láthatta a helyzetet már a 18. században tudós polihisztorunk, Bél Mátyás is, aki szerint még az sem állapítható meg biztosan, hogy véletlenül vagy szándékosan maradt-e ki a kéziratból az író neve. Talán azért nem voltam ezekre figyelemmel, mert valami hiúságféle is hajtott: megfejteni azt, amit a nagyok se tudtak. Bizonyára ösztökélt az is, amit Gyurkó László egyik cikkében úgy fejezett ki, hogy tiszteletet érdemel az, aki olyanba vágja a fejszéjét, aminek a megoldhatatlanságába már-már mindenki belenyugodott. Ahogy a témát áttekintettem s az érdemi munkába belefogtam, az az érzés támadt bennem, hogy a kutatók a különféle (társadalmi, földrajzi, etnikai stb.) helyzetek elemzésén, következtetések levonásán és összefüggések keresésén alapult tevékenységükkel a megoldás felé vezető útra azért nem tudtak rátalálni, mert a problémának a megoldására az általuk követett módszer nem alkalmas. Ezért arra gondoltam, hogy a vizsgálódást illetően új módszert kell felkutatni a kérdés megközelítésére. A követendő eljárást a probléma leegyszerűsítésében, a kutatási terület leszűkítésében véltem megtalálni. Ez az elgondolás lényegileg arra a feltételezésre épült, hogy az adatoknak benn kell lenniük magában a műben, a szövegben, e helyen kell azokat keresni. A Névtelenről ugyanis, aki az előszóban feltűnően dicséri alkotását (munkája nem a parasztok meséin és a regősök csacska énekén, hanem az általa tanulmányozott okmányokon és történeti írásokon alap69
