Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Surányi Dezső: Az égig érő fa botanikai értelmezése
ben hiányzik a honfoglaláskori leletekből. A korai avaroknál viszont megvan (László i. m. 238. o.). „Nem lehetséges-e, hogy a korai avarkorban, az avar honfoglalással egy időben magyar törzsek is megjelentek volna a Kárpát-medencében, s ezek utódai mind a mai napig élnek a magyar népben ...” Joggal töpreng így László professzor, a kérdésre azonban nem kívánunk választ adni, hisz a világfa, égig érő fa természettudományos lényegi, botanikai meghatározását igyekszünk csak megadni, amely indirekt úton a kérdésre adott lehetséges válasz(unk) majdani árnyalt megfogalmazását is segítheti. A világfa (égig érő fa, égbe nyúló fa) és az életfa valós kapcsolata esetenkénti, illetve esetleges; viszont a szerelmi termékenység gondolatköre közel áll az élet fájához (Hoppál, 1983. i. m. 290. o.), vagyis laza összefüggés van a világfa és a termékenység között, amely kimutatható valójában. Kiderülhet ez abból is, hogy az emberi élet a termékenységgel válik reprodukálhatóvá, tehát a folytonosság, folyamatosság és állandóság valójában magát az életet jelenti, s az élet jelképe — a világ ember-szempontú szemlélésével az emberi személyiség, főleg a kiválasztott szent egyének kozmikussá lényegülnek. A táltos az, aki felmászhat az égig érő fára; felmászhat, hogy a halandó és profán személy egyéni sorsának pillanataiban indirekt úton kapcsolatba kerülhessen a szenttel, a transzcendenssel, a mindent jelképező világgal és az Abszolút Szellemmel, a Világszellemmel. Eliade (1987) kitűnő esszéjében is épp ezzel a fontos kérdéssel foglalkozik. A fának a helye is jeles pont, ott ahol megtörik a tér homogenitása, s a közelben a planétán rés van, nyiladék (vö. a Viharisten szentélye Bogazköyben), de kapcsolódik az éghez (axis mundi), mint oszlop, létra, hegy, fa vagy éppen inda. A tengely körül terül el a való világ, amely régészeti szempontból is fontos, pl. Kínában az uralkodó palotájának területén van a nyárforduló pont, ahol a delelő Nap nem vethet árnyékot sohasem. Más szempontból, de a központi hely jelölésére szolgál a világ köldöke, a görögöknél Delphoiban állt az ompha- losz, vagy a babiloni bab-apsi és a jeruzsálemi apsu ugyancsak a centrális szent helyet, pontot jelképezi. Eliade nézete és véleménye szerint a fa, szikla, hasadék épületben megtestesülő szentel- ménnyé válik a templomok révén. Josephus Flavius szerint a templomudvar a tenger, a templomépület a föld, a szentély az ég megfelelője; a templom részei a világ részei, jelzői legtöbbször epitheton ornansként jelentkeznek. Ebből arra következtethetünk, hogy a „vallásos ember a lehető legközelebb akart élni a világ középpontjához.” Szent László szigorú tilalma a fák tiszteletét illetően ezzel érthetővé válik; köztudott ugyanis, hogy a szabolcsi (1092) zsinaton hozták ezt a határozatot a pogány magyarság természeti vallásának visszaszorítására, bár a szunnyadó emlék a határfák tiszteletében szinte a mai napig — nem eredeti tartalmában, de — megmaradt. Joggal tekintjük a világfát, életfát tehát kozmikusnak, bár a fa mint „természeti tárgy” nem fejezheti ki a kozmikus élet egészét a profán átélés síkján, létmódja semmiképpen sem érhet fel a kozmosz egész gazdagságának létmódjához. Ezen a szinten a növényi életben csupán „születések” és „halálok” sora nyilvánul meg — írja Eliade (i. m., 140. o.). „A kozmikus fának, a halhatatlanság és a megismerés fáinak ezekben a szimbólumaiban fejeződnek ki legerőteljesebben és legnyilvánvalóbban a növényvilág vallási értékei. Más szóval, a szent fa és a szent növények szerkezete a konkrét növényfajtákban nyilvánul meg. Csak a szakrális fedi fel a világ legmélyebb struktúráit, a kozmosz csak vallási látószögből „titkosírás ... a vegetáció ritmusaiban egyúttal az élet és a teremtés, továbbá a megújulás, az ifjúság és a halhatatlanság titka nyilvánul meg.” (i. m. 141—142. o.) Viszont téves minden olyan kísérlet, amelyik puszta természeti élményből igyekszik levezetni a vegetációs kultuszokat. A világ újrakezdésének vallási élménye megelőzi és megalapozza a tavasznak a természet feltámadásaként való értékelését (i. m. 142. o.). Az örökzöld fajok ezért különös szerepet töltenek be a természeti népek körében, még inkább azt, ha az adott nép élettere a lomboserdők, erdőssztyeppék zónájába tartozik. Itt ugyanis nagyméretű örökzöld fák szinte kizárólag csak fenyők lehetnek, amelyek meghatározó jelentőségűek a világteremtési és népesedési, etnogenezis mítoszokban; igaz ugyan, hogy néhány kisebb cserje (örökzöld kecskerágó, babérmeggy, boroszlán stb.) és kúszó növény 60
