Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Surányi Dezső: Az égig érő fa botanikai értelmezése
Surányi Dezső Az égig érő fa botanikai értelmezése Л. -A. világfa hatalmas méretű fa, amely összeköti az alsó, középső és felső világot. A magyar mesék égig érő fája, tetejetlen fája ágai között (alatta, felette) lakik a Nap és a Hold. Ennek hegyébe csak arra kiválasztott személy mászhat fel, hol lépcsőkön, hol a fatörzsbe szekercével vágott lépcsőfokok segítségével. A magyar hitvilág jeles személye, a táltos tudja a fa helyét és a mászás módszerét is. Az égitestes világfa az egyik lehetséges ábrázolás, a másik a madaras világfa: a fa tetején madár ül; ez kifejezetten az uráli, altáji és paleoázsiai népek sajátossága, a sámánisztikus világkép része (Néprajzi Lexikon). Lükö Gábor az altáji és uráli világfától határozottan elkülönítette a közel-keleti életfát, amelyről néhány évvel ezelőtt saját nézetét Komoróczy Géza is kifejtette az Ethnográphiá- ban. A világfa és életfa között magunk is különbséget érzünk, bár az etimológiai eltérés megbecsülése nem számíthat az archaikus elemet bizonyító ténynek. A világfa kozmikus jellegű, része a világegyetemnek, az égi és földi világ kapcsa, s ebben a biologikus környezetben a két fázis találkozási pontjánál lebegő madár a lélek, az emberi és az isteni lélek jelképe. Tehát mig a világfa transzcendens elem az ősi magyar hitvilágban, az életfa sokkal antropomorfabb, emberibb, mint a világfa. Az életfa inkább a földi létünk záloga, annak erősítő és szimbolikus eleme, valójában sors-domináns hitelem. A lakodalmi, népéleti szokásokban a létet, a termékenységet, de mégis a halált és a feltámadást, öröklétet jelképezi; neve ezért igen különböző, olykor áttekinteni sem köny- nyű. Az eddigi népi szóhasználatban az életfa is megvan (Balaton-mellék), de ismerjük a tebe (palócok), termőág (Baranya, Mohács), násznagykalács (bukovinai székelyek), lakodalmi kalács (Alföld), vagy éppen a zöldág (Erdély) elnevezést; ez lehet szakrális élőág (Katalin-ág, Borbála-ág, akár cicomás diszág alma és dió díszítéssel): ezek mind az életfára vonatkoznak. A prémes, a prémág, nyoszolyóág szintén a gazdagságot, a termékenységet, a bujaságot jelképezi. Az életfa a Földanyával azonosítható fás vagy lágyszárú növény, amely a földből (cserépből), hol pedig női köldökből sarjad. Az életfa termékenysége is ebben a gionoid sajátságban keresendő, tehát a nő és a virágzó ág azonossága, a tulipános és szíves életfa, a gránátalma ábrázolás valójában egymást helyettesítő funkciót is betölt. Ismerve Lükö Gábor gondolatait és Kresz Mária könyvét, a jelképrendszer megfejtése után nem nehéz észrevenni a virágos díszítő művészetünknek az archaikus (pogány) hitvilágból táplálkozó rétegeit, meglátni a gyökereket, melyet László Gyula is említ a Népszava egyik emlékezetes írásában. A magyar nép szellemi életében a motívum világnak kronológiai és topológiai elővezetéseit hiba lenne figyelmen kívül hagyni, ezért erre majd a megfelelő helyen vissza is fogunk térni. A fák különleges szerepet, tiszteletet élveznek az eurázsiai népek körében, a világfa és az életfa lehet analóg, de nem minden esetben az a nőiesség, a termékenység jelentéstartalmát illetően; legalábbis ezt látszanak megerősíteni a volgai és szibériai finnugor és török népek vallási, hiedelmi hagyományai (vö. Chevalier, 1969 vagy Voigt, 1976) László Gyula nagyon érdekes ellentétre hívja fel a figyelmet az 1977-ben megjelent könyvében, hisz a világfa és a sámánfa tényét, meglétét igazoló leletek furcsa módon nem sokasodtak, mihelyt közeledünk a honfoglalás időpontjához, pedig ezt várnánk. A pálmavirágos, pálmaleveles díszítés megvan eleinknél, viszont a világfa és az életfa teljes mérték59
