Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Tornai József: Új Atlantisz (Az érzelmek értékrendjének világa)
állandóan változnak az erőviszonyok? A személyiség rogyadozik ezeknek a harcoknak a súlyától, a személyiség kegyelemért kiált, de nincs menekvése. A harcot nem függesztheti föl. Az tehát a szerelem más érzelmektől megkülönböztető jegye, hogy egyáltalán nem tudunk uralkodni rajta. Amíg azt mondhatjuk: miféle nő, illetve férfi ez? — addig nincs szó szerelemről. Azonban mikor arra kényszerülünk, hogy szeressük, imádjuk, akitől szabadulni szeretnénk, de nem tudunk: az már véres, menthetetlen szerelem. * * * Nem merek boldog lenni! Alapvetően diszharmonikus lény vagyok, ez azonban nem elég magyarázatnak. Be kell érnem a ténnyel, ami már annyiszor fejbe-, illetve a földbe-vert: félek a boldogságtól. Miféle egyezség ez az istennel: ő nem engedi, hogy boldog legyek, de a gyalázattól megóvja életem? Van tehát valamiféle tudatalatti döntés, hajlam bennem erre a boldogságvállalásától való kitérésre. Talán kishitű vagyok, talán gőgös (hogyan, már te is beéred a boldogsággal, mint mások?). Köznapinak tartom a boldogságot, az ünnepi számomra csak a tragikus lehet: az otthagyás és kudarc, hiábavaló vágyakozás, gyász, emberlétünk nyomorúságának újabb ujjal-tapogatása. S nomád lázadás is: a boldog ember ki van szolgáltatva: égnek, földnek, a másik embernek. A boldogtalan? Mit lehetne még elvenni tőle? A boldogtalan ember tökéletesen ki van fosztva, meztelen, nincstelen, vagy még ennél is kevesebb, hiszen csak a hiányérzete őmaga, semmi más. Ezt vegyétek el tőle, istenek, emberek, gonoszok vagy jók! A boldogtalan ember már megfizette a lét összes adóját. Ha nem sírna folyton a szerencsétlenségéről, nevethetne a Nagy Adóbehajtón: őrajta már nincs mit követelni, ő már kívül áll az élet kockázatos dolgain. Igen, a boldogtalan ember csak látszat: már nem létezik, csak a körvonala. Belül, igazán tele az arany-illúziók nektárjával csak a boldog ember él! A kiszolgáltatott, a sors labdája. Ellenben a boldogtalan? Képzeletében megteremti az új Atlantiszt. A képzeletében. Ahhoz próbáljon hozzányúlni valaki, ahhoz a virágzó káprázathoz! * * * A szerelmi-szexuális kapcsolat végső ellentmondása, hogy ami a férfit és a nőt egymás felé húzza, nem az egyedi, nem a személyes, hanem a személytelen. Az az egység tehát, amely az egész mindenséget átfogja, minden külön lényt, formát egyetlen lényegként tart össze. Ennek az egységnek az individuumban fölébredő gyöngébb vagy erősebb fölismerése a létezés legmélyebb, legvégsőbb titka, minden vallásos vagy filozófiai, művészi, tudományos eszmélkedés értelme és célja. Az egyedi lét, tudat, forma, korlátain való túllépés, a Minden-Egynek a megsejtése: a kettősség (férfi-nő, fény-árnyék, jó-rossz, egyedi-egyetemes, élet-halál stb.) illúzió voltának megélése, leleplezése. A szerelem tehát akkor volna igazi kilépés önmagunkból, ha végleges unio mystica lehetne. Ha a két nem szembenálló és egymást vonzó pólusa tökéletesen egymásba-olvad- na: az ellentét megszűnne. Ez azonban már nem volna szerelem, ez már az istennel, a világlélekkel való azonosulás volna. A szerelemben éppen a kétféle, kétnemű individuum azonosulása nem jöhet létre, hiszen a vonzást pontosan és kizárólag a kettősség okozza. A szerelem ennek megfelelően tipikus látszat: azt hisszük, hogy egyek vagyunk a másikkal, mert annyira különbözünk, és azt hisszük, végtelenül különbözünk, pedig végső fokon az egyetemes egység köt össze bennünket. A szerelem metafizikájában ilyenformán egy másik egyed szeretete nem oldhat bele a minden dologgal való egységbe, sőt, éppenhogy megakadályozza azt: most már kétszeresen az individuális korlátok közé zárva az embereket. Aki meg akar szabadulni egyediségének korlátáitól, mindent és mindenkit szeretnie kell vagy semmit és senkit. A tökéletes közöny a mindenséggel való azonosulásnak a szerettei egyen47
