Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Tornai József: Új Atlantisz (Az érzelmek értékrendjének világa)

értékű módja. Mindent-szeretés vagy minden iránti elfogulatlanság: ugyanaz a megvilágosodás és metafizikai nyitottság, szabadság. A szerelem éppen az individuális kötöttség megerősítése, tehát szenvedés, mert kilépünk ugyan önmagunkból, de csak egy másik korlátozottság, szabadság-hiány börtönébe, s az jobban fogva tart az imádat, a bálványozás, az erosz, a szexualitás módozataival, mintha csak önmagunk individualitásával kellene szembenéznünk. A minden helyett a minden egy parányi részét kapjuk meg, s az sose lehet teljesen a mienk, éppen mert rész, éppen, mert meg kell állnunk a kilépésnek mindjárt a kezdeténél. Márpedig a kérdés az: vagy teljesen, vagy sehogy, vagy tökéletesen átéljük a dolgok végső egységének erejét, vagy egyáltalán nem: azaz maradunk a látszatok valóságában, és abban mindig szomjazni fogunk a valóságos valóság után. Pontosan ez az a szenvedés, amit „emberi állapotnak” szokás nevezni.

Ebben az állapotban válik elviselhetetlenné az istenszomj, az istenkeresés és várás, a Szent Ágoston-féle „nyugtalan a mi szívünk, míg tebenned meg nem nyugszik”-szituáció. Lehetséges-e hát, hogy az isten utáni vágyakozás jelenlétével a szerelmünkkel való individuális kötöttség nagyobb, kozmikusabb, egyetemesebb egységgé tágul?

Az erre a kérdésre adott válaszban, azt hiszem, benne kell, hogy legyen, mint ahogy benne is van, az emberi állapot egész drámája. Hiszen azt is mondhatjuk, hogy ebben az esetben a vagy-vagyról van szó: aki egy másik teremtményt szeret, az nem imádhatja teljes lélekkel istent, az ismeretlent, az elérhetetlent. Viszont azt is tapasztaljuk, hogy az istennel való meg-megszakadó kapcsolat — ami hol a hiten, hol az egységen alapul — a szerelmi odaadás hasonlata: éppenúgy megvan ebben az „égi szerelemben” a boldogság, a csalódás, a reménykedés és a kétségbeesés, mint a „földiben”. A különbség mégis félelmetes: biztosan tudhatjuk, hogy ha akarjuk, kívánjuk, s így is cselekszünk (a mindent-szeretés etikája szerint), akkor isten az a céltábla, amit sóvárgásunk nyila vagy a halálban vagy részben már a halál előtt is eltalál. Ezzel szemben szerelmesünkben a halállal éppen az vész el, ami hozzáláncolt: az egyedisége, minthogy a halál ennek az egyediségnek a fölszabadulása. Vagyis: a szerelemben az az iszonyú, hogy nincs metafizikai távlata. A folyóba vagy a tengerbe visszajutva, föloldódnak, értelmüket, alakjukat vesztik azok a vízcseppek, amelyek külön-külön olyan fontosak-értékesek voltak. Ezért annyira rokon a szerelem a halállal: nemcsak abban az értelemben van halálra ítélve a szenvedélyünk, hogy előbb- utóbb lecsillapszik, véget ér, másvalaki felé fordul, de abban is, hogy a halál után, „a kozmikus intelligenciában”, az egyetemes szeretet-szerelem végtelenségében minden aktualitása megszűnik. Fölülmúlja valami, amivel sose versenyezhetett: a világiélekbe való visszalépésünk.

A paradoxon, amihez ilyenformán eljutunk, így hangzik: annál igazibb, valóságosabb egy szerelmi kapcsolat, minél kevésbé individuális. Magyarul: minél kevésbé egy személyre korlátozódó.

Csakhogy az európai lélek előtt az individualitás elvének eszményképe áll. Mi mindig ebben a tükörben nézzük, mérjük le magunkat, akár akarjuk, akár nem. Nem tekinthetjük tehát értéknek, ha egy férfi vagy egy nő több nőbe, illetve férfiba szerelmes. Nem viseljük el a megosztásnak, megosztottságnak még a gondolatát sem. Pedig szerelmi kultúránk — és egész kultúránk! — ebben a században éppen attól beteg, hogy erről a sokszázéves útról nem tudunk letérni. Szeretnünk kellene azt is, akit szerelmesünk hosszabb-rövidebb időre vagy véglegesen megszeret, s akkor nem kellene megszenvednünk azt a pillanatot, amikor — és ez hányszor, de hányszor megismétlődik meghosszabbodott életünk folyamán! — individuális birtoklási ösztönünk beleütközik társunk „önző, hűtlen” választásába, mert kiderül, hogy aktuálisan mást szeret. Ha nem így élnénk meg ezt a pillanatot, közelebb kerülhetnénk drámánkban a föloldáshoz, az isten iránti szerelemhez, hiszen minden vágyakozásunk és érzelmünk elpárolog, gőzzé válik, amint kisvilágunk beleszakad a mindent visszafogadó természeten-túli egyetemes Én-be.

48