Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Tornai József: Új Atlantisz (Az érzelmek értékrendjének világa)
Minden múlandó, szomorú, ostoba, s te attól félsz, hogy csak a szenvedélyed marad meg? Az is odahullik, ahova minden szerelem útja visz: a hullagödörbe, elsárgult koszorúk, csontzűrzavar közé. Ne attól ránduljon görcsbe a szíved, hogy szerettél valakit! Az a kérdés, hogyan fogad vissza az élet ennyi év rombolásai után? * * * Valamilyen titkot tudtam meg a szerelemről. De mi az? Vagy éppen azért titok, mert nyilvánvaló annak, aki átélte, megszenvedte, de elmondani nem tudja? A megfejtett titok nem titok. Mégis, mi az, amit ebből a titokból megismertem? Elsősorban a tökéletesen, minden ízében hívó nőt, a mindig, minden helyzetben kívántat, sóvárgottat. Az első és nyilvánvalóan utolsó találkozásomat olyan szerelmessel, akinek a szája éppenolyan végtelen erővel vonzott, mint a keze, a válla, a térde, a combja, a haja és az öle. A szépsége, az egyénisége, mint az impulzív érzelmei és értelme. Az első és az utolsó, akivel szemben megszűnt minden távolságtartásom, olyan mély, tudatalatti „emlékeket”, vágyakat kavart föl bennem. Mindegy volt, hogy a mellét csókolom vagy a szemérmét, hogy az okfejtéseit, az ötleteit, kifakadásait hallgatom vagy a természet iránti rajongását. Vele minden rendkívüli eseménynek számított: utazni, moziba menni, úszni, erdőt járni, teázni, vásárolni, együtt írni valamit, regényekről beszélgetni, ülni a kocsmában és az életünkről mesélni vagy berúgni. A kapcsolat totalitása volt ez a titok, az, amiről kamaszfejjel álmodoztam, de aztán a nők körül szerzett tapasztalataim közben lemondtam. És még valami: az áhítat, a vallásosnak nevezhető komolyság, amibe ő az egyesülések alatt merült. Soha senki még nem tette a szerelmet és a szexualitást olyan misztikussá számomra, mint ő. Mindig összekapcsolt istennel; a magára-nyitással kinyitott ő iránta is. De mindezeknél nagyobb titok, hogy honnan volt akkor olyan erős ambivalenciám vele szemben? A legnagyobb, a legrejtettebb, amit csak eddig eltagadtam magam előtt is, és amit csak életemben ismertem? A totális vonzást, a hívást, amely összes érzelmi és szexuális, de költői képességeimet is a csúcsig emelte, legalább ugyanilyen leküzdhetetlen ellenérzés, taszítóerő ellenpontozta. Ma már föl tudom sorolni azokat a jellegzetes tulajdonságokat, amiktől mindig megborzadtam, amiket mindig át kellett tömöm, hogy az „igenig”, a tökéletesen vonzó természetéig eljussak. Lehet, hogy a nagy ambivalencia a nagy, végletes szerelem és szexualitás föltétele? És volt még egy titka ennek a tapasztalatnak: a tisztaság. Az az élmény, hogy a testi kapcsolatnak nemhogy nem gyűlt salakja, hanem egyenesen a vakító makulátlanság érzésével csodálkoztatott el. A vágyódásnak is alapja lett ez az érzés: úgy vonzott, mintha megfürödnék valamiben, és átsugározva ébrednék föl. Testiség és tisztaság: ki gondolná, hogy ezek összetartozó fogalmak is lehetnek? Nem szabad mértéken fölül, mindennel szemben szeretni szerelemmel senkit! Az bűn, azt az isten nem szívlelheti: neki a tartózkodó szeretet kell, aminél őt mindig jobban szeretjük. A véres, föloldhatatlan szerelem egyik embertársunk iránt ezért vétek. Isten fél, hogy elfeledkezünk róla. De hiszen némelykor éppen a szerelmünk miatt még jobban szeretjük?! Újabb ellentmondás, ami nem szünteti meg az alaptételt: isten nem szereti az eszelős, igazi, halálos szerelmet. * * * Két erő, két törvény áll bennünk szemben a szerelemben: az egyik a tudatos Én, a másik az ősi, a megfékezhetetlen, amely nem mond le arról, hogy a gyönyör ura legyen. így lehet meghatározni, mi az európai szerelem: az a makacs, saját hadsereggel, fegyverzettel rendelkező hatalom, amely védekezni éppen úgy tud, mint támadni. Támadások közben a tudatos Én nem is érti, mi történik vele, hiszen hozzá van szokva, hogy ő kormányozza a személyiséget. De hogy kormányozzon, mikor háború van: frontok csapnak össze, 46
