Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Tornai József: Új Atlantisz (Az érzelmek értékrendjének világa)

Isten, a szerelem, a halál, a szenvedés ugyanannak a valaminek: a létnek vagy az emberi létnek a szinonimája. Nincs, nem létezhet egyik a másik nélkül.

* * *

Hogyan, miért lehetséges, hogy az ember (férfi és nő) szeretkezés közben kiléphet önmagából? Talán, mert a szeretkezés alatt Én-ünk nemi szervünkbe összpontosul, s így közvetlenül találkozhat a másik — egyébként megfoghatatlan Énjével. Ezért több, egzisztenciálisabb a szeretkezés a lelki-érzelmi szeretetnél.

* * *

Amikor elveszítjük, akit szeretünk, mert, mondjuk, már nem szeret vagy mást szeret meg, az az alapigazság derül ki, hogy senkit se lehet végleg birtokolni.

* * *

Most — életembe először — vonom le a következtetést: a szerelem, a másik utáni vágy természetes és isteni állapot. De mint cél, tehát, hogy valahogyan — házassággal, távolság- tartással, féltékenységgel — meg akarjuk őrizni, hatalmas tévedés, amiért a szükségszerű elveszítés drámájával és mérhetetlen szenvedéssel kell fizetnünk. Röviden: a szenvedélyes szerelemnek az okvetlen elveszítés az ára.

* * *

A szerelem vagy szenvedés vagy nem szerelem. Ha nem szenvedsz egy kapcsolatban, kívül maradsz az égető odakívánkozás állandó állapotán is. Ha ebben az állapotban vagy: szenvedned kell, mindegy milyenek a külső körülmények. Persze, mindenki olcsó ember: úgy akarja megenni a szerelem tüskés gyümölcsét, hogy csak az édességét nyelje le, a benne lévő halálos mérget ne. De minden valódi szerelem-gyümölcsben több a méreg, mint az édesség. Maga a szerelem ilyen, nem a külső körülmények teszik azzá.

* * *

A szerelmi kapcsolat hőse akkor válik mitikussá, mitikus alakká, amikor meghal vagy eltűnik, eltávozik: így marad meg időket formáló-fordító, időntúli, örök jelenlétű személynek, jelképnek.

* * *

Aki a másik belesugárzott erejét a magáénak hiszi, úgy gazdálkodik ezzel az energiával,

mintha az a saját eredeti tulajdonsága volna. Aztán, mikor a másik megszűnik számára: kiderül, mennyire csak kölcsönzött értékről volt szó.

* * *

Schubert B-dúr szonátáját hallgatom. Igen: szerelmem mint irreális, megvalósíthatatlan boldogság. Schubertnek ez a darabja erről a metafizikai ellentmondásról beszél: a valóságos világ és szomjúságunk határtalansága közt nincs híd. Az ember bűnössége ebből a föloldhatatlan ellentétből ered. Innen értem Baudelaire-t, Adyt, Dosztojevszkijt, Pilinsz- kyt: a metafizikailag reményteleneket, elveszetteket.

* * *

45