Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Tornai József: Új Atlantisz (Az érzelmek értékrendjének világa)
a kutyának víz helyett sót adunk: milyen finom, ahogy nyalogatja?! Aztán jöhet a kínos, érthetetlen szomjúság. Rétegek vannak ebben a lélekben, amelyek sötétek, ismeretlenek: nem tudunk velük mit kezdeni. Ettől ütközünk ugyanilyen ismeretlen akadályokba a másikkal való kapcsolatunkban is. Miért fogadjuk el, ha tele van számunkra elfogadhatatlan tulajdonságokkal; vagy miért látunk benne olyan fényes tulajdonságokat, amelyek elcsodálkoztatnak, pedig valójában csak mi találtuk ki őket, a valóságban nem léteznek? És miért nem tudunk eggyé válni a másikkal, pedig ez volna az egyetlen óhajunk? S főként: miért nem tudunk eléggé szeretni: lemondani is, amikor vállalunk valakit? S miért marad ismeretlen végül, akit teljességgel megismertünk? Aligha tudunk válaszolni ezekre a kérdésekre. Ha mégis megkíséreljük, szembetűnő, hogy válaszaink is tele vannak homályos pontokkal. S általában az a tapasztalatunk, hogy nem vagyunk képesek ezeket a homályos pontokat szétoszlatni. Engedelmeskedünk bizonyos belső, ösztönös nyomásoknak, s amikor ennek megvan a szomorú vagy hihetetlen következménye, értetlenül vizsgálgatjuk ismeretlen-magunkat. S minél mélyebb kapcsolatba, szerelembe keveredünk, annál gyakoribb ez a zavar. A lélek más értékrend szerint dönt? Talán nem ez az igazság, hiszen a léleknek, az ősrétegünknek nincs értékrendszere, inkább fontossági sorrendje van s éppen ez az, amit képtelenek vagyunk szép sorjában érzékelni. Civilizációnk mást és mást tart fontosnak, azaz jónak. Valójában ezt a fontossági sorrend-zavart bogozgatjuk kapcsolatainkban, hol tudatosan, hol reflex-szerűen, mert rákényszerülünk. De az ilyen alkalmi kísérletek aligha vezethetnek a kellő eredményre. - . A kudarc bekövetkeztekor gondolkodunk csak el az olyan szállóigéken, mint amilyen az, hogy „Jobb a szenvedélybe beleveszni, mint a lemondással megcsonkítani magunkat.” Vagyis, hogy az utóbbinak nagy ára van éppen a lélek felől nézve. De azt hiszem, a tétel megint csak túlságosan sommás tisztázási kísérlet, hiszen ha a szenvedély volna minden ilyen esetben a lényeg, akkor biztosan követnénk a szavát. * * * Minden igazi s nem fölszíni kapcsolat, minden „beszélgetés” transzcendencia. A kommunikálás képessége és technikája még mindig lehetőség a metafizikaival való érintkezésre. D. H. Lawrence éppen ezt fedezte föl a szerelemben, s akarta belevonni a házasságba is. A házasság azonban csak bábu-állapotban, tehát transzcendálás nélkül lehet jó. Abban „nem küldözzük a szem csüggedt sugarát” egymás felé. A házasságban az a jó, hogy erre nincs vagy alig van szükség. Ha beindítottuk az egyensúly gépezetét, „évmilliókig eljár tengelyén” csak valami, például egy szerelem meg ne zavarja! Ellenben a szerelem, az egyensúlyvesztés-keresés pokla-gyönyöre, mindig transzcendenciát jelent. Ezért válik benne metafizikailag nyitott lénnyé az ember. * * * Miért jut eszembe, miért érzem istent, mikor a szerelemre vágyakozom? Nem azért, mert ugyanaz az abszolút odaadás, ugyanaz a szeretet és az elérhetetlennek ugyanaz a tudata hat át ilyenkor? Az ember kilép önmagából: a transzcendencia élménye azonos, akár istenről, akár szerelemről van szó. * * * Szerelmesnek lenni annyi, mint tudni, hogy van egy isten, aki felé törekedhetünk, aki elérhetetlen, de aki körül úgy keringünk, mint az atommagok körül a részecskék. Aki mindent értelmessé, fájdalmassá tesz, mert mindent hozzá mérünk, és minden veszteséget, a halált is, miatta sajnáljuk. 44
