Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Tornai József: Új Atlantisz (Az érzelmek értékrendjének világa)
is innen ered: a fizikai megszűnés mindenképpen véget vethet ennek a szörnyű, föloldha- tatlan állapotnak. Az is baj, hogy a szerelemben nincs többé saját életem. Rabszolga vagyok, akit egy másik rab tart szolgaságban. Micsoda gazdagság beszélni vagy találkozni azzal, akit szeretünk, vagyis aki a tabu számunkra! És micsoda nyomorult, kiűzött állapot némán gondolni rá, nem hallani, nem látni, érinteni! De tabunk egyúttal mérhetetlen, csillapíthatatlan szomjúságot kelt bennünk. A szerelem folyton égő máglya: a szomjúság ugyanilyen végeérhetetlen. Nem csoda, ha oltani, enyhíteni szeretnénk, csökkenteni a másik tabu jellegét, (hiszen megfigyeltük már magunkban, hogyha a tabut tiszteletben tartjuk, nem vagyunk olyan szomjasak.) Igen, csakhogy akkor a láng is mind kisebb és kisebb lesz, elveszítjük azt, ami kapcsolatunk lényege, a szerelmi őrületet. Az európai ember szerelmi szituációja eszerint olyan, amilyen a civilizációja: a legkellemetlenebb paradoxon, melyben a kényelem a legfőbb jó, de az egészségtelen; a javak tékozlása a másik alapérték, de ehhez rengeteg szervezés, precíz munka kell: egyébként miből pazarolnánk? A szabadság mindenekfölötti igény, de minél többen vagyunk szabadok, annál inkább szükség van arra, hogy ezzel a szabadsággal jól gazdálkodjunk, tehát valamilyen módon gátoljuk. így születik meg a nyugati típusú szabadságban: a liberalizmus, a puhány, etikátlan — bár etikára hivatkozó — engedékenység; — a keletiben a szűk diktatórikus csoport szabadsága. A gépipari hatalmi civilizáció mindig kettőt, két ellentétes értéket akar egyszerre. Ebben valósul meg örök igazságoktól megszabadított egzisztenciája, de ettől tarthatatlan relativisztikus lény a mai ember, aki egyre jobban közeledik saját civilizációs mélypontja felé: a mindenértékű- séghez, illetve minden érték tagadásához. Ez az érték-nihilizmus nem a XIX. század nihilizmusának utóda: ott még volt mit tagadni; a mai értéknélküli útjavesztettség azt tagadja, amire nincs már tapogató, fölismerő szerve sem. A szerelem élményében nem kevésbé drámai, azaz drámaiatlan a helyzet. Szerelem és házasság még egyaránt létezik, de szembenáll egymással, pontosabban szembe kerül, mivel az alapvető tabu-viszonyt úgy akarjuk megszüntetni, hogy legalizáljuk kapcsolatunkat. Csakhogy: ha nincs tabu, nincs szerelem sem. És ezzel most már — azt hiszem — mélyebb rétegeket sikerült megvilágítanom, mint amikor még csak a „nagy akadály, nagy szerelem, kis akadály, kis szerelem” képletét állítottam magam elé. Ha nem akarunk és nem tudunk lemondani a viszonyok rendezettségéről, de a szerelem állandó káoszára is vásik a fogunk, akkor a két értékrend háborúját engedjük szabadjára. Vagyis: nem lesz békénk a házasságban, és nem lesz igazi érzelmi föloldódásra lehetőségünk a szerelemben sem. Jó dolog tabu nélkül élni, de unalmas. Rossz dolog a tabuval küszködni, viszont izgató. De hogy bírjuk ezt a magasfeszültséget idegekkel? Én is mindig szerettem volna elérni az önmagában érvényesülő szerelmet, melyet tehát nem lepleznek le a köznapi, gyakorlati, ismétlődő ügyek. A legtöbb nő számára ez elfogadhatatlan. * * * Bele kell nyugodni: nincs megoldás. Nemcsak azért, mert a szerelemnek nincs helye a világban, ahogyan addig gondoltam, de azért is — Jungot olvasva — mert a lelkünk megváltozott. A XX. századi ember lelke egyáltalán nem az, ami az előző századoké volt. A mi századunk emberének lelke csupa igenből és nemből áll: ez a lélek fél attól, amit kíván, és kívánja, amitől fél. Ettől aztán tele van repedéssel, követhetetlen ösztön-törekvésekkel és igényekkel. Valójában darabokra esett. De ezt mégcsak nem is tudja, nemhogy értelmezni és orvosolni volna képes. Van egy rettenetes hiánya: a szentség, az isten, az összes kollektív tudatalatti átöröklése. Ezt akarjuk betölteni, ezt az űrt szerelemmel, szexualitással. De ezt a hiányt nem töltheti ki semmi más, így aztán a szerelmünk nincs, nem kerülhet a maga helyére. Nem tudunk se spirituálisán, se materiálisán megnyugodni. Ez a század a dolgok, a tárgyak, az áruk fétisizálásával válaszol mindenre. Ez olyan, mintha 43
