Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Tornai József: Új Atlantisz (Az érzelmek értékrendjének világa)
Lehetséges, hogy az ember mégse magányos, egyedülállásra ítélt, bezárt monasz? Lehetséges, hogy van eleve egymásnak ítélt férfi és nő? Ez létezésünk nagy titka. Az isten külön-külön áll szemben velünk, külön-külön szeret mindnyájunkat. Én mindig el akartam kerülni minden szerelmi kapcsolat buta végzetét, azt, hogy ami szent, profanizálódjon a mindennapi életben. És ennek nincs más módja — ha van egyáltalán; lehet, hogy nincs és akkor én is a képtelenséget akartam életem folyamán, mint Caligula, — csak a konfliktus, vagyis a távolság megtartása. * * * Akit imádunk, azzal nem élhetünk együtt. Egy mítoszi lénnyel képtelenség elképzelni a mindennapunkat. Inkább vesszen minden, de ebbe nem mehetünk bele. Hétköznapi asszonyt találni az istennő helyett? Erre nem vagyunk hajlandók, és ezt nem értik meg a nők. Még mi se mindig. Ha van tévedés, akkor az az, hogy elképzeltem a hétköznapi Évát és Ádámot. * * * Annyira szerettem, hogy azt akartam: örökké tilos maradjon számomra. Mert ha már nem tilos, nem tabu, nem érdekel. Ezt nem értik meg a nők egyáltalán. Sőt, ettől sértettek, megbántottak, megalázónak és érzik kisemmizettnek magukat. Pedig enélkül az ellentmondás nélkül nincs szerelem: örökké együtt akarunk lenni a szerelmünkkel, állandóan élvezni akarjuk a jelenlétét, mint istenét, de ezt nem lehet, nem szabad: hadd lobogjon örökké a láng, a vágyé. Ezért lobban föl, ha kissé lelohad a szerelmünk szenvedélye vagy el akar hagyni. Akkor megint ott egyensúlyozunk a tilos, a lehetetlen peremén. De elég, ha azt mondja: nem szeret, nem kíván látni, hallani se akar: őrületesen fogjuk szeretni. Persze, ha sokáig tart ez a megtagadás, akkor kialszik szenvedélyünk, kellő táplálék híján haldokolni kezd, mert ilyenkor szintén megszűnik az ellentmondás. Ha végleg nem az enyém, akit szeretek, az éppolyan rossz, mintha végleg az enyém volna. Az a jó, ha az enyém, de valami, vagy valaki miatt mégsem lehet az, az is jó, hogy nem az enyém, azonban bizonyos körülmények között időnként mégis az enyém lehet. Miért nem értik meg ezt a nők? Miért rontják el a szerelmet, miért nem működnek közre velünk együtt az ellentmondás törvényével? Nekik a szerelem mindig eszköz az élethez, a boldoguláshoz, a családhoz, a gyerekhez. Míg nem mondjuk nekik: szeretlek, ezt követelik. Ha kimondjuk, azt kérdezik, miért nem vállalsz, miért nem veszel el? A szerelemmel együtt életük megoldását is keresik — és belebuknak mindkettőbe. A férfiak életük megoldása helyett a szerelmet akarják megvalósítani, de szintén belebuknak a vállalkozásba, mert nincs partnerük hozzá. * * * „Nekem pedig az a véleményem: a szerelem egyetlen és legfőbb gyönyöre abban a biztos tudatban rejlik, hogy bűnt követünk el, — s a férfi és a nő születésétől fogva tudja, hogy minden gyönyör a bűnben van.” Semmit se értettem ebből a baudelairei fölismerésből, míg a magam példáján meg nem tanultam, hogy a bűn a tabut jelenti. A szerelem a tabu-töréssel azonos. A tabu tilalom, parancsolat. A tabu valami szent, amit nem szabad megérinteni, látni, birtokolni, bántani. A tabut tehát tiszteljük-rettegjük-szeretjük, de gyűlöljük, utáljuk és szeretnénk elpusztítani. A tabu ad értelmet az életünknek, de a tabu veszi is el azt az értelmet. A tabuval soha nem lehetünk egyértelmű viszonyban. Én azt nem bírtam soha — és ma sem — elviselni, hogy az élet egyszerre szép, tiszta és mocskos, undorító. És hogy vele együtt, míg élek, tiszta vagyok, úgyszólván fennkölt, de egyúttal bűnös is, gyilkosságra, vétekre, kárkozatra szánt angyal-barom. A halálvágyam 42
