Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Tornai József: Új Atlantisz (Az érzelmek értékrendjének világa)
az egyetemes személytelenség felé. S ott már nincs szerep, ott már semmi nem állhatja útját az igazi ismeremek, önismeretnek, költészetnek, barátságnak, szerelemnek. Végső fokon a halálnak sem: ott már érteni, lámi lehet a halál „szerepét”. Ha a halál nem egy maszkot tép le, hanem lemeztelenített személyiségünk értékeit tárja föl, akkor nem pusztító, de megvilágosító, ajtókinyitó erő. Mikor Nietzsche azt a félelmetes, rejtélyes aforizmáját leírja: „Mit kívánok a legjobban? Kérek még egy maszkot” — elárulja, hogy bölcs, de eltévedt bölcse a látszatok világának. Nem tudja vállalni a halálos próbát, mikor önmagával, az emberi lényeggel kell szembenéznie. De hogy is vállalhatja ezt a pillanatot, operációt olyan lény, aki nem fogadja el istent a társának, kísérőjének, iker-leikének? Egy isten nélküli ember lelkének óhatatlanul szüksége van a maszkra. Nem adhatjuk föl magunkat. Ellenben bízva, istent érzékelve, elismerve, a vele való kapcsolatban olyanok lehetünk, mint a gyerekek. A maszkot viselő ember nem lehet naiv és ártatlan, legföljebb a szokás áldozata: a gépies ember. Csak a maszkját letépő lény lehet újra ártatlan? Innen nézve a bűnbeesés mítosza az a pillanata az emberiségnek, mikor Ádám és Éva nem képes többé szembenézni önmaga természetének következményeivel: föl kell öltöznie, hogy aztán örökké szerepet játsszon, és csak az emberiség legnagyobbjaiban sikerüljön a maga szerepnélküliségében meglátni igazi valóját. Milyen vagyok, ha nem játszom többé ezzel a maszk-metaforával? Milyen voltam ösztönös-tudatos természetemmel hatvanévesen, mikor a szerelem elhagyott? Milyen lettem ebből a halálból föltámadva? Bábu, szalmával tömött zsák, semmi más. A szerelem öntött lelket ebbe a bábuba: enélkül újra vagy még jobban bábu lettem volna, mint annak előtte. Csak ha újra lesz bennem szerelem, akkor költözik belém élet. A bábunak azért megvan a metafizikája: titokban, titkolva, néha magának se vallva be, szerethet valakit, s ez értelmet adhat még bábuszinten is az életének. * * * Két olyan szerelmem volt, akinek a lényét nem untam meg: megelőztem a hervadást, erőszakkal letéptem a virágot, mielőtt magától leeshetett volna. Nem voltam se képes, se hajlandó a köznapot, a házasságot vállalni. Kegyetlen módszer, de célravezető. A nők esztelenül rohannak bele a megszokásba, a semmibe, az ismétlődésbe. S ha nem megyünk velük, megszűnik a szerelmük: csalódnak. De hát amúgy is véget ér, amúgy is meghal minden érzelem egyszer, s meghalunk mi magunk is. Vannak azért nők, akik megéreznek valamit a szerelem abszurditásából: abból, hogy nem érhetjük el egymást, csak a fájdalom repedéses ajtajainak vérszivárogtató sebein át. A többi látszat, legjobb esetben szeretet, ami tökéletes ellentéte a szerelemnek: nem kell fájni, égni, folyton rettegni tőle. Értsük meg végre: ha kiiktatod az akadályokat, az ellentéteket a szerelem útjából, vége! Ha azon ügyeskedsz, hogy megmaradjon az ezerféle akadály közül jó néhány, alighanem ezek teszik tönkre kapcsolatodat. Úgyhogy a kezdések maradjanak, az átmeneti helyzetek, aztán a szörnyű befejezések, kiűzetések. Közben persze, a termékeny ember teremt valamit: fölfedezi a szexualitás misztériumát. * * * A szépség és a gyönyör egymást-váltása, hullámzása: belső vízió egymásról. Külső képekben ez nem mutatható meg, mivel a valódi szerelmi-szexuális élmény alkotórészei. * * * 41
