Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Tornai József: Új Atlantisz (Az érzelmek értékrendjének világa)
és hibacsomag, aminek a fölbontása meggyőz arról, hogy társunk nem olyan, amilyent mi megszerettünk, s ha ezután is ragaszkodunk hozzá, az egyidejű vonzás-taszítás a sorsunk. A rejtett, kevésbé rejtett vagy teljesen tudatos ambivalencia helyzete. Ki az, aki nem szenved ettől? Közelről megismerve mindnyájan szörnyetegek vagyunk. Hogy lehet egy modern emberi szörnyeteget idealizálni-fétisizálni? Erre csak a szerelem képes, de ezzel ki is mondtuk fölötte az ítéletet: a szerelmeseknek egyszerre kell a boldogság és a legkeserűbb hányattatás gyümölcsét újra és újra megízlelniük. Mézet és mérget enniük egyszerre. Megkísérelhetik, hogy elválasszák a méregtől a mézet, hiszen történetük elején csak a mézet érzik. De önmagában a méznek nincs jóíze, ha nincs benne ellentétként a méreg: a szenvedés nélküli szerelem csak az érzelem fölszíne, az ember kielégítetlen marad. Ha gyér ösztönü férfi vagy nő megelégszik ennyivel is: belőle lesz az erkölcsök őre, a fölényes, kemény akaratú etikus, aki pálcát tör a többiek fölött, mert nem érti, nem értheti őket. Mit tudhatja, mitől szenvednek az igazi „alkoholisták”? Osszacsapások, kudarcok és ritka találkozások csodáiból rakódik össze a modern szerelem élménye. S még mindig hiheti valaki, hogy lehetne másként is, hogy „értelmesen” kellene csinálni; hogy ha a másik nem hibázott volna, mindent rendbe lehetne hozni!? * * * Legtöbben úgy éljük le az életünket, hogy fogalmunk sincs róla, valójában milyen az a személy, akit megtestesítünk. Evidenciának vesszük azt, ami pusztán látszat, maszk: amit viselnünk kell, hogy érintkezni tudjunk másokkal. Maszk nélkül, a magunk meztelen énjével, nem jelenhetünk meg a többi ember között: őrültnek néznének. Mikor Karenina Anna bejelenti férjének, hogy el akar válni, mert beleszeretett Vronszkijba, máris halálos merényletet követ el maga ellen: ledobta a maszkot arcáról. Nem számít, hogy jóval később lesz öngyilkos. Az élet rendje: a maszk, a szerep, a kód, amit a többiek ismernek és elismernek, meg tudnak fejteni. Ennek ellentéte: az is halott, aki maszkját időről-időre nem dobja el, nem vonja kétségbe, hogy ő olyan, amilyennek látszik. Mindig vannak jelzések, tünetek, választások, melyek elárulják, figyelmeztetnek arra, hogy maszkunk szava helyett valódi énünkre kell hallgatnunk. Rajtam a civilizált viselkedésem a maszk. Le kellene vetnem, én azonban rettegek ettől, mert a maszkból, a rejtőzés biztonságából ez a tett önmagam ősi ösztöneinek tökéletes zűrzavarába juttatna el. Ragaszkodom tehát a maszkomhoz. Csakhogy a maszk egyúttal boldogtalanná is tesz, mert átlátok rajta, csak nincs bátorságom, tragikus elszántságom, hogy mindent vállalva, a szerelemben a fölszín helyett a mélységek anarchiáját válasszam. De hogyan élhet örökké maszkban egy olyan férfi, kinek csak a megfelelően dzsungelszerű nővel való találkozás adhatna igazolást arra, hogy nem halott lény? Hiszen a maszk végleges elfogadása teszi az embert halottá: a társadalmi gépezet jólműködő fogaskerekévé. A maszk levétele, az élet mélyvizeibe való lemerülés adja vissza létünket. Kockáztatva, hogy animálisnak, immorálisnak néznek a többi maszkok. A szerelmi találkozás ebben az értelemben az a brutális, megbocsáthatatlan és drámai esemény, mikor egy férfi meg egy nő letépi magáról a maszkját, mint valami vastag, pikkelyes bőrt, hogy eljuthasson egymáshoz. Aztán persze a szerelmi: a maszk nélküli összenövés válik szereppé, maszkká: még szexuális egyesülésekre is jellemző lehet a maszkviselés: a férfi- és nőmaszk ránk kérgesedésének elkerülhetetlen kényszere. Félünk, hogy a maszkot letépjük, mert elvérzünk a mozdulattól, annyira hozzánk nőtt: a bőrünk, az ideghálózatunk, a tudásunk lett. A világ ezért becsül meg. De ez a félelem is a civilizáció ravasz hitetése: nem biztos, hogy belehalunk a meztelen énünkkel való érintkezésbe, s ha nem halunk bele, annál nagyobb lesz elragadtatásunk. Megtaláljuk igazi énünket, igazi ellentmondásainkat, gazdagságunkat. S mivel az ember mindig lét is, ha nem takarják el látszatok, kiléphetünk ebből a tiszta Én-ből is, hiszen az csak korlát, bármilyen tiszta: ki 1 40
