Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
megszülettem és felnevelkedtem. A világ peremének ezt a jelentéktelen, ismeretlen és védtelen helyszínét, amely sokak számára mégis a világ közepe volt, s ha arról olvastak az újságban, hogy Dél-Afrikában szívátültetést hajtottak végre, riadtan néztek össze, mintha a világvége közeledne. Este tíz óra felé ezek az emberek mind aludtak már, vagy ha nem, hát álmatlanul forgolódtak az ágyukban, s a holnapi napra gondoltak, amely jobb lenne talán, ha fel sem virradna. Vagy a tévé előtt ültek még, le-leragadt a szempillájuk, s nem gondoltak se a tegnapi, se a mai, se a holnapi napra, mert régen rájöttek már, ha tisztességesen élnek, minden nap egyforma, nincs tegnap, ma, holnap, nincs múlt, jelen, jövő, csak az idő egyforma folyama van, s a nagy eseményeknek legföljebb a visszhangja jut el hozzájuk, az is csak a házuk küszöbéig. Bedeszkázták a házuk ablakait, elreteszeltek kaput, ajtót, hogy zavartalanabbá élhessenek határváltozásokkal, háborúval csak rövid időre megszakított biedermeieres örömeiknek, s ne kelljen törődniük semmiféle égbekiáltó törvénytelenséggel, jogtiprással és erőszakkal, amelynek nem ők az elszenvedői. A saját szememmel győződhettem meg róla, hogy ebben a városban csupa „rendes” ember lakik. Legtöbbjüket látásból ismertem csupán, sokakat látásból sem. Nem tudtam, mit gondolnak és mit éreznek, amikor balszerencse éri a szomszédjukat, aki lehet, hogy barát, lehet, hogy névtelen feljelentgetéseket firkáló titkos ellenség, nem tudtam, mi a véleményük arról, hogy bármikor letéríthetik őket a pályáról, amelyen életük biztonságban halad a semmi felé. Nem tudtam, hogyan élnek, mit cselekedtek a múltban, mi rejtegetnivalójuk van, miről beszélnek szivesen, s miről hallgatnak majd örökké, nem ismertem a gondolataikat, rögeszméiket és vágyaikat, sem a hajlamaikat és indulataikat, nem hallottam tétova kísérleteikről, hogy kiragadják sorsukat a névtelenségből, szürkeségből és tagolatlanságból, a halál összezáródó markából. Legtöbbjükkel soha nem is beszéltem, mégis bizonyosra vettem, hogy mindnyájan egy kicsit az apámra hasonlítanak. Nem kellett tartanom tőle, hogy találkozom velük az utcán. Ők, akik az apámra hasonlítottak, nem dorbézoltak kávéházban, nem jártak este moziba, nem utaztak éjszakai vonattal és nem ténferegtek cél nélkül az utcán. Aludtak. Minden rendes és igazságszerető ember aludt már. Aludtak az igazságszolgáltatás helyi letéteményesei, és aludtak a főnökeik is, akik az igazságszolgáltatás ellentmondásaiba csupán futólag és kissé magasról pillantottak bele. Aludtak a hajnali műszakba induló dolgozók is, gyárak, üzemek, ráfizetéses és kevésbé ráfizetéses vállalatok dolgozói a délutáni hat-nyolc-tíz korsó sör megsemmisítő kábulatában, s aludtak a boltvezetők és bolti alkalmazottak is, s a raktárkészletről álmodtak, amely palacsintává lapítja őket egy napon; aludt minden rendes ember. Aludtak a nyugdíjasok és csecsemők, aludtak a tanítók, általános iskolai, gimnáziumi, technikumi, iparitanuló-iskolai tanárok, aludtak a postai alkalmazottak, a városi és járási nemzeti bizottság képviselői, aludtak a különböző nemű, korú, rendű és rangú funkcionáriusok, aludtak a rendőrség nem ügyeletes tisztjei, aludtak a vállalatvezetők és gépkocsivezetőik, aludt mindnyájuk felesége és/vagy férje, aludtak a tyúkok a tyúkketrecben, a sertések a disznóólban, a kakasok a szemétdombon, aludtak a hársfák, akácfák, gesztenyefák, aludt a katolikus és református templom tornya, aludtak az énekesmadarak, aludt az útilapu, gyermekláncfű és pipitér, aludtak a főtt oldalasok meg fokhagymagerezdek, aludtak a Pista bácsik meg Juliska nénik, aludt a múlt és aludt a jövő, aludt a kis Balázs és aludt anyuka is, aludt Árpád és Svátopluk, Ottokár és Bismarck, aludtak a bűzök és illatok, aludt, aludt, aludt az aludttej, csak én nem aludtam még s néhány rendbontó, kiknek száma és jelentősége azonban eltörpült a mindent betöltő horkolásban. Ők, akiken éjfélig nem fogott álom és nem fogott hipnózis, nem volt hatalma altatószereknek, se önámításnak, nos ők kevesen is emberek voltak azért, ha talán hitványabbak is a többinél. Minden este találkoztam velük a városban, s ha nappal találkoztam velük, láttam, hogy ők is megismernek, vagy úgy kapják félre a tekintetüket, mintha ugyanabba a konspirációs csoportba tartoznánk. Maga a város is szebb, sejtelmesebb, izgatóbb volt, mint nappal, akárha egy alvó, fedetlen testű nő hevert volna a lábamnál, akinek azonban szerencsére nem látni az arcát. A kávéháztól a kórházi gesztenyefasorig szelíd kurvák sétáltak ringó járással, vagy kimenőről a laktanyába igyekvő katonák álltak meg vizelni kapualjakban, a főtér közepén, s csak néha, csak elvétve, talán bohóságból 3
