Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - És most tegyünk igazságot?

Üj dokumentarista beszély-füzérem darabja a Gyapot. A már megjelentek közül egyik­másik majdnem elért a Gyapothoz hasonló sikert, ám ekkorát még egyik sem. Várható volt, előbb-utóbb leleplez valaki, hogy mindez nem az én agyszüleményem. De nem ám! Ilyet valóban nem lehet kitalálni. E meséket a huszadik század találta ki, jómagam csak: tálalom. Mind ez idáig úgy tudtam: valamely írói munka művészi alkotás a címétől az utolsó szaváig, de nem tovább! A forrás-lista véleményem szerint nem része az irodalmi műnek, a forráskutatás a filológus dolga. A kérdés inkább az: sikerült-e a Gyapotban hitelesen visszaadni egy (hamis tudattal megvert) „politikai növényes” asszony gondolkodását? Ha valamennyire is, ahhoz valóban hozzájárult T. L., amikor üzemtörténetében idézte X. Y. kedves meséjét. Mellesleg legyen mondva: „Marikám” nem azonos X. Y.-nal, Tirpák L. pedig per pillanat én vagyok. (írjam ide, hogy eme utóbbi fordulatot ki után használom szabadon?) Az eredeti gyapotos történet nyilvánvalóan népköltészeti alkotás. Az pedig, már elné­zést, de: szabadon forgatható. Főleg ha a forrás gyakorlatilag tökéletesen ismeretlen. Az Áchimról szóló kisregényem dokumentumkollázs, egyetlen saját mondatom sincs benne, valamennyit valahonnan szereztem. Úgy tűnik, műfaji sajátosság. Az egyik sértett, Féja Géza kéziratban olvasván így is vette, szó nélkül hagyta, hogy idézek tőle mindenféle tudományos-közleményi adatolás nélkül. Egy másik kútfő, Dedinszky Gyula, a kitűnő csabai helytörténész ugyanígy viselkedett. Mondhatnánk erre: ehhez író, avagy tudós kell? Sarusi Mihály r Es most tegyünk igazságot? w e. kell vallanunk azonnal e rövid szerkesztőségi zárószó elején, hogy nem szívesen foglalkozunk effajta ügyekkel. De az is igaz, hogy nem gyakran találkozunk igazolt vagy nehezen bizonyítható átvételekkel. Nagyon régen egy alkalommal egy pályakezdő álíró igyekezett „meggyőzni” a szerkesztőséget egy idegen művel — a „tehetségéről”. A szá­munkra azonnal feltűnt „áthallások” meggyőztek minket az írás milyenségéről, azt nem közöltük, a szerző azóta eltűnt. Most bonyolultabb üggyel állunk szemben. Sarusi Mihály­nak a Forrás 1988. márciusi számában közzétett Gyapot című elbeszélése váltott ki különös visszhangot. Tóth Lajos kereste fel levelével szerkesztőségünket, melyben az egymás mellé illesztett szövegrészekkel igyekezett bizonyítani a Sarusi-elbeszélés szó szerinti vagy csaknem azonos szövegű, tartalmilag pedig egyértelműen összecsengő bekezdéseit az övével. Az írás meglepett bennünket. Majd igyekeztünk „igazságosak” lenni — bár nem vagyunk igazságügyi intézmény —, így megkértük a Tóth Lajos által megvádolt szerzőt, Sarusi Mihályt véleménye kifejtésére, ezért a folyóirat olvasói — úgy hisszük — eléggé objektiven meggyőződhetnek a „vád” vagy a „védekezés” igazáról. Az írói önállóság megítélése koronként, egyénenként változik. Shakespeare korában még nem tekintették az alkotói egyéniség eltorzulásának az ötletek átvételét, hisz ki gondol ma már arra, hogy a Julius Caesar alapötletét Plutarkhosztól vette át a világhírű stratfordi mester. Sarusi a szabadon felhasználható forrásanyagok kapcsán kétségtelen jóhiszemű­séggel hivatkozik Dos Passosra. Ám tudnia kell egy ellenkező irányú tendencia megerősö­déséről, arról a védekező mechanizmusról, melyet a szerzői jog képes nyújtani, akár egy novella-ötlet számára is. Az a kérdés pedig, hogy más következtetést von le, másképpen használja valaki a forrásanyagot, megint messzire vezetne; hosszabb véleményformálástól 94

Next

/
Thumbnails
Contents