Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Mészáros György: Szubjektív elmélkedés a cigányokról és a cigánykérdésről

Magyaroszágon ugyanis a cigány lakosság kétharmada csak magyar nyelvű. Ők ebből a szempontból nem jöhetnek számításba, mert „átképzésük” lehetetlen feladat elé állítja a nemzetiségi státusz híveit, illetve szabad-e, jó-e pusztán faji alapon erőszakkal bevinni őket ebbe a zsákutcába?

Lehetne folytatni a sort, de nincs értelme, végső soron úgyis azon múlik minden, hogy mit akarnak a cigányság széles, dolgozó tömegei. És ha ők nem ezt az utat kívánják járni, akkor sem omlik össze a világ.

Előfordult már a történelem során népekkel, nemzetekkel is, hogy önválasztotta vezetőik elszakadva tőlük ott lebegtek a megdicsőülés magasságos felhőiben, elszakadva az életet adó földtől. ( A kérdés számunkra pusztán csak az, ki viseli az esetleges kudarcok és tragédiák konzekvenciáit?)

Támogatjuk viszont, és minden épeszű embernek támogatni kell azt az alapelvet, hogy a cigányul beszélők legalapvetőbb joga nyelvük használata, kultúrájuk, hagyományuk ápolása és gyarapítása. Hazánkban nincs olyan törvény, amelyik ezt tiltja. A történelmi tudat, az etnikai öntudat ideológiai injekciókkal való újraélesztése a cigány testben nem vezet-e el később fajelméleti alapon a „mi—ők” antitézishez? Mert elvezethet. Ezt a fejesugrást tehát alaposan meg kellene gondolni. A jelek viszont arra mutatnak, hogy ehhez az ugráshoz, annak előkészítéséhez, az ugrást vezénylők jelentős támogatást kapnak az úszómedence széléről.

Indulatos utazásunk legelején utoljára említettük a cigányság megítélése körüli viták és problémák okai között a demokrácia hiányát, amely főleg a vélemények ütköztetésében mutatkozik meg. Mit jelent ez a gyakorlatban? Egyszerűen azt, hogy azokat a szakembereket, akiknek bizonyos kérdésekben véleményük eltér azokétól, akik ezt a mechanizmust működtetik, szó nélkül leváltják társadalmi tisztségükről és többé abba a testületbe meg sem hívják. Még azt a fáradságot sem veszik, hogy erről írásban, vagy szóban az érintetteket értesítsék. Ezzel természetesen a cigánysággal foglalkozó testületeket gyengítik, ezen keresztül mérhetetlen károkat okozva az ügynek. Ezek a szakemberek persze nem hallgatnak el. Rendszeresen publikálnak itthon és külföldön, csak éppen a hazai döntéshozatalok előkészítésében nem hallathatják szavukat.

De ugyanígy jó néhány igazán tehetséges cigány művész, költő is, ezt a — számukra keserűbb — kenyeret eszi.

A cigánykérdés megoldása nem öt-tíz ember, nem egy kis csoport ügye, hanem az egész társadalomé, a demokráciának ott kell lenni ezen a fórumon is. Vitamódszereinkből száműzni kell az árnyékbokszolást, az övön aluli ütéseket, a sunyi konfliktuskerülést. Hitviták helyett a tényeken alapuló, alternatív megoldások vitáját kívánjuk, ördögűzés helyett a sekélyességet, a dilettantizmust kell kiűzetnünk.

Van tehát mit újragondolnunk, de ennek csak akkor lesz igazán értelme, ha ezt velünk együtt — az ezerirányú országló gondjai mellett — megteszi a politika és a hatalom is.

85