Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Szenti Tibor: Paráznák
„[...] Köldök zsinórja valami 4-5 hüvelynyi hosszaságú, inkább el szakítva mint el metzve, friss, nem fonyadt ’s kötezetlen [. . .]” A 403/1842. pörben ,,A’ Köldök zsinór, a’ testbe oltódásától, 5 hüvelyknyire el szakadva, le kötetlen, vértelen [...]” Az öncsonkítás legmarkánsabb példája a saját élet ellen való törés, az élettől való megfosztás, azaz az öngyilkosság. A 119/1756. pörben a 45 éves asszony katonával paráználkodott. A megkorbácsolása után szégyenlette, hogy „[...] mindennünen reám tátották szájokat [. . .]”, ezért öngyilkossági kísérletet hajtott végre. A 294/1842. pörben a vádolta- tástól szorongva, „Bodor János a’ Tiszába ugrott [...]” 7. Kasztrációfenyegetés és kasztrálás A kasztráció réme az emberré válás óta fenyeget bennünket, amióta tudatosan használhatjuk ezt a módszert mások ellen. A nemző vagy termékenységet adó erő férfi és nő hatalmát biztosítja. A nemétől megfosztott ember nem termékeny többé, vagyis csökkent értékű. A csoport biológiai fennmaradását, a faj szaporodását csak az apától és az anyától lehet várni. A családban ezért övék a hatalom. Az első letelepült kultúrák állandó földműveléssel foglalkoztak, és kezdetben matriline- áris társadalmak voltak. Az összetartás a család anyjának köszönhető, aki a leszármazást női ágon biztosította. Néhány nemzedék múlva a konkrét személy képe már elmosódott, mítizálódott. Jótevő szellemmé vált, akit a fantázia „trónra” ültetett és bevitt a lakókunyhó féltett, belső terébe, hogy áldásos szelleme, elsősorban a termékenység, mindig közöttük legyen. A sárból való megformálásuk után, így váltak „agyag istenné”, ahogy Kalicz Nándor találóan nevezte őket. A földművelés legfontosabb eszköze az aratósarló volt, amelyet obszídián- és kovakőpengékből készítettek. Akinél a sarló, az biztosította az aratást és vele a táplálást. A sarló tehát a neolítikumban a hatalom kifejezőjévé vált, akár a középkori királyok kezében a jogar. Kalicz Nándort idézzük: „A tiszai kultúrát valamivel megelőzve délen a női istenség mellett kialakult a férfi főisten, »Kronosz« kultusza, akit mindig aratósarlóval ábrázoltak, azzal az eszközzel, amellyel elválasztotta a földet az égtől [...]” A tiszai kultúrában „[. . .] hazánkban első ízben tűnt fel a férfiisten ábrázolása, méghozzá olyan nagyszerű alkotással képviselve, mint a szegvári férfiisten. Első ízben a magyarországi újkőkori művészetben az istenséget ismertetőjegyével, attribútumával, az aratósarlóval, trónuson ülve ábrázolták.1 A borotvaéles sarló ártó fegyverré vált, és nemcsak a hatalmat jelentette, de azt az eszközt is, amellyel a hatalmat el lehet venni. A neolítikumban született férfiistenség a görög mitológiában meg is cselekszi ezt apjával. V. Zamarovskij így írt erről: „Kronosz egy óvatlan pillanatban atyját acélsarlóval megfosztotta férfiasságától, s ezzel hatalmától [.. .r R. Graves így beszélte el a történetet: „Földanya bosszúból rávette a titánokat, hogy támadják meg apjukat. Meg is cselekedték, éspedig Kronosznak, hetük közül a legfiata- labbnak a vezetésével, akit anyjuk felfegyverzett egy kovakő sarlóval. Álmában lepték meg Uranoszt, és a könyörtelen Kronosz kiherélte a kovakő sarlóval. Aztán bal kezével megmarkolta apja nemiszervét [...], és a Drepanon-foknál a sarlóval együtt a tengerbe hajította.”3 (Itt kell megjegyeznünk, hogy Zamarovskijnál tévedés az „acélsarló”. Erre az eszközre még évezredekig kellett várniok az „isteneknek”, embereknek egyaránt.) A tengerbe vetett sarló ugyan elmerült, de az emlék tovább élt. A sarló a kasztrálás egyik eszköze maradt, akár más kultúráknál a szőlőmet sző kés vagy a „kacorbicska”. Az éles szerszám mindig kasztrálásra ingerelt. Mint feudalizmus kori pőréinknél látjuk majd, éles körömmel vagy foggal is ki lehet szakítani a herezacskót. A foggal való herélés a magyar pásztorok körében a hagyományos parasztélet utolsó éveiig ismert gyakorlat volt. 70
