Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Szenti Tibor: Paráznák
vonulni, el akar rejtőzni, nem akarja, hogy bárki is lássa [...]” — írta Hermann.3 A megesett lányok igyekeznek a ruhájukban úgy elrejtőzni, hogy a terhességük ne legyen fölismerhető. Amikor vajúdni kezdenek, különvonulnak, elbújnak, hogy a várható esemény rejtve maradjon. (Hozzá kell tennünk, hogy ebben a szorongásban természetesen benne van az az ösztönmegnyilvánulás is, amely a szülő állatoknál ismert. Részben azért bújnak el, mert az esemény alatt és után egy ideig a maguk, ill. kölykeik nyugalmát akarják biztosítani; részben pedig féltik, hogy más állatok fölfalják őket — emberi társadalomban az „igéző szemek” elől rejtik, a „szemmel veréstől” is védik —, ezért a biztonságukat keresik. Társadalomban a megesett nőnél ezektől függetlenül a szégyenérzés és az erkölcsi szorongás az uralkodó jelenség.) „[. . .] a szégyenérzést sajátos szociális szoronságnak is lehetne nevezni [...] a szégyenérzés a társadalom lelkiségéből fakad [. .— írta Hermann Imre.4 A feudalizmus kori falu, mezőváros lakosa erősen kapcsolódott a közösségéhez. Csoporton belül minden egyénnek megvolt a maga szerepe. Cselekedeteiket a közösség szabályozta, ezért az a csoport ügye volt. A tiltott szeretkezés és következménye ezért sohasem magánügy! Az egyén jól tudja, hogy a közössége a paráznaságot megveti, ezért szégyelli a tettét. így alakul ki az erkölcsi szorongás vagy bűntudat, amely a felettes én fejlődéséből fakad, és az egyénre jellemző. Hermann így magyarázta a szégyen és a bűntudat különbségét: „Amott kollektív szokások áthágása, itt vétkezés abszolút elfogadott törvények ellen.”5 Amikor a szégyen hangban nyilvánul meg, vagyis az egyén — pőréinkben a gyanúsított, ill. vádlott — bevallja a szégyenkezését, ez a bűn tudatos beismerését jelenti. Hermann így osztályozta a tárgyalt jelenségeket: „A szorongás három fontos leszármazottja a féltékenység, a szégyen és a bűntudat érzése.”6 Poranyagunkból két tipikus, idevágó vallomást emeltünk ki. A 376/1781. pörben a magzatvesztő anyát arról kérdezték, hogy a terhességedet „[. . .] Miért nem jelentetted meg az Anyád[na]k [.. ?] Azért mert Szégyellettem, meg jelenteni [.. .]” — vallotta. A 379/1782. pörben a megesett leányt arról faggatták, hogy „Mondottad e’ azt valakinek ottan, hogy ell mentt tűled a Gyermek? Nem mondottam senkinek — válaszolta —, mert Szégyenlettem meg mondani [...]” 6. Öncsonkítás A szubhumán főemlősök esetében az elszakadásra való törekvés egyik tipikus megnyilvánulása az ujjak és a farokvég leharapása. Ideg- vagy elmebajos embereknél előfordul, hogy leharapják az ajkukat, megcsonkítják nemi szervüket és egyéb testrészeiket. Az etnológia ősidőktől fogva az ujjcsonkítás számos esetét ismeri.'(Ez legtöbb esetben a felnőtté avatással függ össze.) Az öncsonkításnak egyik periférikus változata, amikor az anya a szülést követően ösztönösen végrehajtja gyermekétől az első elszakadást. A szinte még az anya testének számító méhlepénytől úgy fosztja meg gyermekét, hogy el- vagy kitépi annak a köldökzsinórját; a csonkot, ha marad, nem köti el. Ez a durva beavatkozás minden esetben az újszülött elvérzésével jár és az anya gyermekének gyilkosává válik. A 371/1769. pörben az orvos látlelete megállapította, hogy a halott csecsemőnek ,,A’ Köldöke egy ujnyira nyúlt, és nem volt el meczve, hanem el Szakasztva, Sem bé nem volt kötve, melly miatt minden vére el folyhatott.” A 390/1819. pörben a szült leány így vallott: „[. ..] a’ köldökét ki szakasztottam a kis dednek [...] akisdednek elfolyván vére, tsak hamar meghalt [. . .]” A 394/1825. pörben, amikor az anya gyermekét „[. . .] meg-szülte volna [...]” a köldökzsinórját rosszul kötötte meg és a gyermek elvérzett. A 396/1827. pörben „[...] a’ köldök zsinórja 6.-7 hűvelknyi hosszaságú volt mely nem volt kötve f. . .]” 398/1827. pörben az anya „[...] Gyermeke köldök Zsinórját el vágván a’ szükséges kötést meg tenni el mulasztotta [. . .]” A 402/1842. pörben az orvos írta a halott gyermekről: 69
