Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Németh András: Tétova esztendő (memoár-részlet)

Te jó isten, még csak az hiányzik, hogy „homokos” legyen, de hát megnyugodtam, mert annyira szabad téren voltunk, hogy mindenféle „ilyen” kísérlet lehetetlennek látszott.

Odalépett a vízcsap nyitó kerekéhez, megtekerte, mire vastag sugárban elkezdett ömleni a kristálytiszta, hideg víz.

— Davaj, doktor! — mutatott a vízre.

Nem akartam hinni a szememnek. Már tíz napja nem mosakodtam. Alászaladtam a zuhogó özönnek, ami majdnem leterített, olyan erővel ömlött. Kénytelen voltam csak a vízsugár szélébe állni. Megkóstoltam a vizet: isteni volt. Friss forrásvíz ízű.

A kis mongol türelmesen várt, rágyújtott. Vagy negyedórát élveztem a váratlan fürdést, mikor intett:

— Igyi szuda, doktor.

Az erős napon hamar megszáradtam, és magamra kaptam a ruhámat. Azt hittem, hogy mindjárt indulunk vissza, de ő csak elgondolkodva szívta az újságpapírba csomagolt dohányt, mahorkáját, amelynek olyan szaga volt, mintha pocokszőrt és szárított lószart egyszerre égetnének.

Engem is megkínált. Nagy nehezen becsavartam a dohányt a papírba. Tüzet adott.

— Zsarko, da? (Meleg van, ugye?)

Ezt már értettem, rábólintottam, miközben nagyot szivtam a „cigarettából”. Először úgy éreztem, mintha egy nagy kést forgatnának a légcsövemben, de aztán arra gondoltam, hogy szívtam már falevélből készült cigarettát is.

— Paszlusáj, doktor! (Idehallgas!)

— Dve tiszicsi ljugyéj raven dvum tiszicsom ljugyam. Megráztam a fejem, nem értem.

Csóválta a fejét, fölvett egy kis gallyat a földről. Leguggolt előttem és elkezdett írni a

laza talajon: 2000 = 2000.

— Vigyis? (Látod?)

Bólintottam, de nem fogtam föl, hogy mit akarhat. Akkor folytatta. A számok után ezt rajzolta: — 1 = és egy rácsot vésett az egyenlőségjel után.

Miközben guggolt és a fejét előre hajtotta, a géppisztolya lecsúszott a válláról, amire nem is figyelt.

Az agyamba villant a menekülés gondolata: Mi lenne, ha most fölkapnám a géppisztolyt, és visszakényszeríteném őt egy pár száz métert, és én elszaladnék az állomásra, ahol jönnek-mennek az emberek.

Nem jó! Nem értek a fegyver kezeléséhez.

Egy nagy suhintás a nyakára, két ököllel? Megszédülne, és menekülhetnék, nincs a környékben orosz katona. Vékony, majdnem gyerekes nyaka van. Akkor vettem észre, hogy csak a gallér pereméig napégette, alatta fehér, olyan mint a paraszt rokonaimé.

Kezem-lábam megmeredt, talán még abban a pillanatban lépni se tudtam volna.

Ha sikerülne, őt lecsuknák, helyettem mást tennének a vagonba.

Ez a gondolatsor valóban csak villanás volt, másodpercekig tartott, de most már megértettem, mit mondott és rajzolt: kétezer ember az kétezer, nem lehet eggyel sem kevesebb, mert börtön jár érte, és mi vagyunk kétezren.

Fölnézett rám.

— Panyemajes, doktor? (Érted?)

Bólintottam.

— Prikáz eta prikáz. (A parancs az parancs.)

Ezután fölállt, és hosszan magyarázott, de látta, hogy hiába. Megálltunk. Aztán úgy csinált, mintha futna, majd a tarkójához emelte az ujját, és mutatta a kezét rázva, hogy nem, majd a lábát érintette meg, és igenlően bólintott, széttárta a kezeit többször is.

Megértettem. Ő Istvánt nem akarta fejbe lőni, csak a lábát célozta meg. Nagyon sajnálja, véletlen volt. Elzárta a kutat, majd csöndben elindultunk visszafelé, s mielőtt beszálltam volna a vagonba, még csak annyit mondott: — Vájná piahaja, doktor ... (A háború rossz doktor...)

54