Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Németh András: Tétova esztendő (memoár-részlet)
— Azt csak meg kell néznünk. Emlékszem, a második gimnazista földrajzkönyvben benne volt a fényképe. Nemsokára átmentünk a Vaskapun. Megállás nélkül utaztunk. Befutottunk a bukaresti állomásra. Gondolom, annak a külső pályaudvarára. Délután öt-hat óra körül járt az idő. A levegő nem mozdult, pihegtünk, izzadtunk és undorral ittuk a meleg hipermangános vizet. Valahol megállt egy vonat, távolról hallatszott a leszálló utasok nyüzsgése, békés kiabálás zaja. Elgondolkodva, kissé kábultan néztem a plafont, arra gondoltam, hogy milyen jó volna ilyen nyüzsgő tömegben állni, szemmel keresve azokat, akik várnak engem: édesanyám, Éva... — Doktor úr! Itt a barátja — szakította félbe gondolataimat, ábrándozásomat a tolmács. — Milyen barátom? — Hát a kis mongol. Ott áll az ajtóban, magát keresi. — Mi a ló .. .-t akar — mondtam ingerülten. — Melegem van, bágyadt vagyok, piszkos vagyok, és fogoly vagyok. — Igyi szuda, doktor! — Magát hívja, doktor úr, azt mondja, hogy szálljon le. — Hogy szálljak le? Minek? — Azt nem mondta, hogy minek, csak hogy szálljon le. Odamentem az ajtóhoz, a katona intett, és mutatta a földet. — Tolmács? — kérdeztem. — Nye nuzsna. (Nem kell.) Leugrottam, és az egykori rúdugró lábaim összecsuklottak, úgyhogy az őrünk segített kiegyenesedni. Szédültem, verejtékeztem. Ismét intett, hogy menjek, de előtte. Lezseren lebillentette a géppisztolyát, a csövet a hátamnak irányította. Mit akarhat? Lelőni biztosan nem, mert akkor megint létszámhiány lesz. Némán mentünk a központi állomás irányába. Legalább háromszáz métert gyalogoltunk, és megálltunk egy hatalmas, mozdonyvíztöltő kútnál (a vasutasok vízdarunak mondják). Visszaakasztotta a fegyverét a nyakába, benyúlt a zubbonya alá, és a derékszíj fölötti bugyorból kivett egy darab kenyeret és egy szép nagy fürt szőlőt. — Kusáj, doktor! (Egyél, doktor!) Mohón nekifogtam az üdítő gyümölcsnek, de aztán visszafogtam magam, és elkezdtem szemenként enni, hogy tovább tartson. Felét megettem a szőlőnek, és a zsebembe akartam dugni, hogy a többieknek is vigyek belőle, de rám szólt. — Nyilzja — paszmotrjat! Kusáj! — Nye ponyemáju. (Nem értem.) Akkor a két ujját a szeméhez tette, és az őrség vagonja felé mutatott. — Ja, hogy nem szabad meglátniuk? Mit csináltam volna? Egy kis darab kenyeret becsúsztattam a zsebembe, a többit megettem. A katona türelmesen várt, míg megettem az utolsó falatot. — Razgyevajszja! Én nem tudom, hogy ezek az orosz katonák miért kiabálnak mindig. Lehet, hogy ez a szláv nyelv tulajdonsága? Emlékeztem, hogy a jugoszláv évtársaim is a nagy tanterem egyik végéből a másikba harsogtak, azt hittem először, hogy veszekszenek, pedig csak arról volt szó, hogy délután moziba mennek. — Mit akarhat? — Razgyevajszja! — ismételte. — Nye ponyemáju! Nem értem, és nem is akarom érteni. Erre mutatja nekem, hogy vessem le az ingem. Levetettem, legalább egy kis napfény is ér. Utána biztat, hogy a nadrágom is toljam le, majd a csizmám. Ott álltam egy szál gatyában. 53
