Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Németh András: Tétova esztendő (memoár-részlet)

— Úgy látszik, az nincs az őrség leltárában — vigyorgott az őrmester — de, aki esetleg piszkosnak találja, ne mossa meg, hanem adja ide nekem, és leharapom a koszos felét.

Nem volt ezzel gond, még Istvánunk is mosolyogva ropogtatta az értékes ajándékot.

— Bandikám, kiterjeszthetnéd a prakszisod — folytatta az őrmester —, mi is jól járnánk vele.

Kissé fölvidultunk, még valamelyik beteg egy ócska, szakállas Móricka-viccet is elmesélt, amit hálásan megtapsoltunk, és kértük, hogy másikat ne mondjon, inkább tetvészked- jen. A beteg durcásan elhallgatott.

Nem tudom, milyen vasúti kunkorral, de délben megérkeztünk Temesvárra. A nap nem adta meg magát. Bizonyosan harminc fok fölött volt a hőmérséklet. A vagonunk olyan volt, mint egy sütő. A betegek különösen szenvedtek.

Váratlanul egy katonai mentőautó farolt be mellénk. Három magasrangú orosz katona szállt ki belőle. Az őrparancsnokunk elébük ment, tisztelgett, valamit beszéltek, majd egyenesen a kocsink felé vették az irányt.

Szólok a tolmácsnak:

— Ezek ide közelednek. Jöjjön már az ajtóhoz.

Nem köszöntek. A vastag aranysújtásos fölszólított, hogy röviden tájékoztassam a beteg állapotáról, mert most elviszik agysebészeti kórházba.

A beszélgetésre István is fölfigyelt.

— Doktor úr, az Isten áldja meg, ne engedjen sehová!

— Nem úgy van az István, kórházban mégis más.

— De maga mondta, hogy meggyógyulok, minek kell nekem kórházba menni, még ott megölnek.

— Dehogy ölik meg, az orosz orvosok is értenek a szakmához, és ott biztosan specialisták dolgoznak.

— Akkor se engedjenek el — mondta most már sírva —, ha meg kell halnom, legalább magyarok között legyek.

— Nyugodjon meg, úgysem tudjuk megakadályozni, hogy elvigyék, lássa be, a koszt is jobb lesz.

— És ha ott halok meg, a családom sohasem tudja meg, hová tűntem. És akkor hová fognak temetni?

— István, adja ide a zsoldkönyvét, láttam, magánál van, fölírom az adatait, és ha hazajövök, értesitem a családját.

— Hát, ha a doktor úr is jobbnak látja, akkor magára hallgatok. Itt a könyvem.

— Higgye el, jobb lesz.

Fölírtam a nevét, lakcímét, s közben arra gondoltam, hogy nem illúzió-e? Nem volna-e jobb az én adataimat Istvánnak odaadni, hátha ő jut haza hamarabb, vagy egyáltalán, engem is megehet a fene.

Megérkeztek a hordággyal, István kissé erőlködve ráfeküdt. Még mindig könnyes volt a szeme, visszaadtam a könyvét.

— Azt kérdezik — szólalt meg a tolmács —, hogy hol a csomagja?

— Mondja meg nekik, hogy még csajkája sincs.

— Tovább ne folytassa, doktor, úgysem fordítanám le.

Megindult a menet, István törölgette a szemét.

— Isten magukkal, bajtársak! Köszönök mindent. Isten áldja meg doktor úr! Isten áldja meg magukat. Mindent köszönök!

Még mielőtt betették a kocsiba, integetett. A távolság miatt a hangja már alig hallatszott.

— Még egyszer mindent köszönök! Viszontlátásra!

Visszaintegettünk. Becsapódott az autó ajtaja.

Hamarosan továbbindultunk, és egész jó iramban haladtunk. Jólesett a beáramló szél, egy kicsit fölfrissültünk, de azért a meleg nem szűnt meg.

— A Vaskapun kell átmennünk — szólalt meg Kálmán.

52