Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Németh András: Tétova esztendő (memoár-részlet)

— Értitek ezt? — csodálkoztam el.

— Biztosan lelkiismeret-furdalása van — dünnyögte az egyik beteg.

— Na mindegy, a szőlő itt van, egy fürtöt sajtoljunk ki a sérültünknek. Azzal itassák — fordultam az ápolóhoz.— A többit pedig szemenként szétosztjuk.

Beesteledett. A nyári forróság egy csöppet sem enyhült. Ingerültek voltunk.

— Doktor úr! Nekem csak az apró szemekből jutott!

— Ne marháskodj, az annál édesebb! — tört ki a vita a betegek között.

— Emberek! Nehogy már összevesszünk — csillapította Kálmán őket. — Ez úgyis a melegtől van.

Hirtelen megbillentünk. A szerelvényre kapcsolt mozdony csörrenése végigszaladt a kocsik ütközőin. A vitázók elcsöndesedtek.

— Nemsokára indulunk — szólalt meg az egyik beteg a sötétben.

Valóban, lassan zakatolva, fújtatva, megmozdultunk és tíz perc múlva a nagyállomás fényei előtt haladtunk el. Az ideiglenes fahídon kínos lassúsággal másztunk át, nyilván a kis teherbírás miatt. Kilestem a közúti híd felé, csak néhány pislákoló lámpát láttam a klinikák előtt.

Nincs mit tennem. Lefeküdtem, és vártam, hogy a majd tíz napja tartó zötykölődés álomba ringasson.

Beszélgetésre ébredtem, már kezdett világosodni. Fölültem, és nem akartam hinni a szememnek: az ügyeletes ápoló beszélgetett a fejlövött Istvánunkkal.

Megráztam Kálmánt, aki riadtan kinyitotta a szemét.

— Mi van?! Miért ráztál föl, éppen otthon jártam álmomban. Valami baj van?

— Öregem! Bátyám! István magához tért, figyeld csak, beszélget.

— Csakugyan. Ez nem igaz! Hála Istennek! Micsoda szerencséje van.

Leugrottunk a priccsről, és a beteghez mentünk.

— Jó reggelt, doktor urak — mondta lelkesen.

— Jó reggelt, István! Hogy van? — mondtam a rutin orvosi kérdést, de valódi érdeklődéssel és érzéssel mögötte.

— Köszönöm, most már érzem a fejemet.

— Tudja, hol vagyunk?

— Sajnos, már mindent tudok. Ez a bajtárs fölvilágosított — mutatott az ápolójára.

— Maga hogy vette észre, hogy eszméletre tért — kérdeztem a katonát, és egy kicsit félrehúztam.

— Hát úgy, doktor úr, hogy mikor megitattam azzal a kis szőlőlével hajnalban, megtörölte a száját, és köszönömöt mondott, majd megkérdezte: „hol vagyunk?” Én is megkérdeztem tőle, hogy érti-e, amit én beszélek. Rábólintott, és megtapogatta a fejét. „Miért van bekötve a fejem?” mondta. Én aztán — mivel én úgyis ráértem — elsoroltam neki, amit tudtam. Aztán sírt egy darabig, és később megkérdezte, hogy meggyógyul-e? Úgy ám — válaszoltam neki —, itt olyan orvosok vannak, akik mindent tudnak. Erre megnyugodott.

A beteghez fordultam:

— Mondja, István, mire emlékszik?

— Arra . . ., hogy följöttem a falumból Pestre egy kis gyümölccsel meg krumplival, azt eladni, mert szöget akartam venni kerítéshez. Sikerült is. Azután ott az állomáson — nem is tudom, melyik volt — nem jut eszembe.

— Jó, ne erőltesse magát, ha fáradt, majd elmeséli később — szólt rá Kálmán.

— Nem vagyok fáradt. Igen, a ferencvárosi, igen ... Igen ... Ott bementem a vécébe, egyszercsak két orosz katona — az egyik olyan kicsi ferdeszemű — karon fogott, és elkezdett tuszkolni kifelé! Egy vagonhoz cibáltak, kinyitották az ajtaját, mindjárt láttam, hogy az egy fogolyvonat. Na, engem ide nem tesztek be — mondtam magamban —, nekifeszültem az ajtónak. Azok kiabáltak. Én is, majd sikerült kitépni magam a kezeikből, és elkezdtem fúrni. Már jócskán kifulladtam, mikor a tarkómon egy kis ütést éreztem.

50