Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Németh András: Tétova esztendő (memoár-részlet)

Később mesélte, hogy napokig nem tudott aludni emiatt: a fiától elvette az utolsó cigarettáját.

Sosem haragudtam meg érte.

Füstölés közben elmondta, hogy polgárőr volt, és majd megpróbál kiszabadítani, de ezt ő maga sem hitte komolyan, csak vigasztalni igyekezett.

Közben a vasutastársa, aki a valódi ellenőrzést végezte, visszatért.

— Gyerünk, Bandi bácsi — mondta —, mert már figyelnek.

A kis mongol is előkerült, és szólt a tolmácsnak, hogy fejezzük be a beszélgetést, mert ő is bajba kerül.

— Szervusz, édesapám! Ne aggódj, visszajövök! Menjetek, nehogy baj legyen.

— Szevasz fiam, aztán minél előbb gyere haza!

És zavartan elővette a zsebkendőjét, úgy csinált, mintha náthás volna, aztán lassan eltűnt a vagonsorok között.

— Na, ezt jól megmondta apád — szólalt meg Kálmán —, és még a cigarettát is visszakérte.

— Mit mondhatott volna? De a cigarettát csak zavarában vehette el tőlem.

— Hát, nem volt valami bőbeszédű, csak folyton az orrát fújta. Igaz, hogy te sem vagy nagyon jókedvű.

— Miért, te az vagy?

— Hagyjuk a fenébe, ha arra gondolok, hogy a lakásom ide néhány száz méterre van. Áá...

Beszélgetésünknek a fejlövött betegünk hangos nyögdécselése vetett véget.

— Mennyi most a láza? — kérdezem az alkalmi ápolóját.

— Úgy látszik, csökken — volt a válasz.

— Átkötöm a sebét, segítsen.

Ahogy kötözgettem, láttam, hogy nincs gennyedése.

Alkonyodott...

— Biztosan megint éjszaka megyünk — mondta az őrmester.

— Várjatok — jutott eszembe —, akkor itt új hidat kellett csinálni, mert a régi vasútit még az amerikaiak lebombázták.

— Majd meglátjuk — mormogta Kálmán —, repülni úgysem tudunk.

Azon gondolkoztam: mi lenne, ha a hídon kiugranék a vonatból és bele a Tiszába! De nem tudom, milyen magas a híd. Ha megúsznám az ugrást, nem tudnának megtalálni, mert én itt minden bokrot, fát ismerek.

Olyan menekülési vágy tört ki rajtam, hogy a hallgatásom a többi embernek is föltűnt. Megszólalt a tolmács:

— Doktor úr, nagyon csöndben van. Az Isten áldja meg, nehogy a szökésen törje a fejét, nem fog sikerülni, ha pedig sikerül, akkor velünk mi lesz?

— Ne izgassa magát, egészen máson jár az eszem.

— Azt nem csodálom, de maga legalább tudja, hogy a családja jól van. Én is itt rohadok, de fogalmam sincs arról, hogy mi van otthon. Másfél éve jöttem el hazulról.

— Nem tudom, hogy van kedvetek beszélni ebben a kurva melegben — sóhajtozott Kálmán a homlokát törölgetve —, feküdjetek le. Minél kevesebb mozgás, annál kevesebb energiafogyasztás.

Elhallgattunk.

— Valaki pisszeg — kapta föl a fejét az őrmester kis idő múlva —, ki az Isten lehet?

— Majd kilesek, várjatok — mondtam.

Kikukucskáltam az ajtónyíláson, óvatosan, mert az is tilos volt.

— Tudjátok ki az? — halkabbra vettem a szót. — Ez az anyaszomorító tatár mesterlövész guggol itt fegyver nélkül, a két keze tele van szőlővel.

— Doktor — szólt rám, és intett a fejével, hogy álljak el az ajtóból.

Ahogy arrébb léptem, odaugrott, szétnézett, gyorsan behajigálta a gyümölcsöt a vagonba, és lehajolva, görnyedve, nehogy valaki észrevegye, elszaladt.

49