Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Németh András: Tétova esztendő (memoár-részlet)
Fél órát beszélhettünk. — Voltam Esztergomban, Faludi Éváéknál — mondta. — Ő mindent elmesélt rólad, ami ott történt. — Hogy kerültél oda? — írt még áprilisban egy levelet, és én rögtön, vonat tetején, elutaztam hozzájuk. — Hogy van? — Ő és az anyja jól, de az apja beteges. — Mondj valamit róla. Milyen? — Nagyon szép, és igaz, hogy nem mondta, de biztosan nagyon szeret, úgy beszélt rólad. Elhallgattunk egy pillanatra ... Próbáltam még röviden mindent elmondani, de amikor már elment, akkor jutott sok más eszembe, amiről még beszélni szerettem volna. A csomag bizony kicsi volt, és sok könnyébe került édesanyámnak ez a hirtelen kapkodása, hiszen a kamrában még ott lógott a télen vágott disznónak a sonkája, szalonnája. A levél folytatása: „ .. . úgy két méter távolságra beszélgettünk fél órát. Istenem, de szép volt. Azután el kellett válni, hogy még kezet sem foghattunk. Ki tudja, mennyi időre? Szívszakadva, a könnyeimnek utat engedve szaladtam haza, hogy még ami szükséges, vigyek neki. Mire visszamentem este, a vonat elment, én itt maradtam a sötét éjben, bánatom csúcspontján, de nagyon köszönöm a jó Istennek, hogy ezt is megadta nekem. Nagyon jól nézett ki, szép volt, tiszta, kis bajusszal, a haja le volt vágva, az új haj sok gyűrűcskében volt a fején. Elmondtam, amit tudtam. Minannyiójuknak jó egészséget és sok-sok jót kívánok szerető lányuk Terka” — Vajon édesapád megkapta-e az értesítést? — kérdezte Kálmán. — Én remélem, csak ide tud-e jönni? Alighogy ezt kimondtam, két vasutast látok ballagni a mozdonyunk felől. Az egyiknek valamilyen mappa volt a kezében, és írogatott rá valamit. Felismertem: az apám volt. De milyen ruházatban! Muszáj volt nevetni rajta. A vasutas egyenruhát biztosan egy feleakkora embertől kölcsönözte: a sapka a feje búbján volt, a kabátot nem tudta begom- dolni, a zakó ujja alig ért a könyöke alá. Az egykori svéd filmkomikusokra, Zoro-Hurura emlékeztetett. Alsóvároson mindenkit ismert, és a vasutasok jó része is ott lakott, nyilván így jutott az „álruhához” is. Mikor odaértek a vagonunkhoz, kiszóltam neki: — Itt vagyok, édesapám! Láttam, hogy remeg a szája, törölgette a szemét. — Nagyon meleg van, megizzadtam. Hogy vagy? — Köszönöm, az egészségem jó. Egyébként így, ahogy látod. Van cigarettád? Közben rászoktam. Zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy majdnem üres Szimphoniás dobozt. — Nem tudtam, hogy dohányzol, ennyi az egész, három van csak benne. Ideadta, és még egy kis zsírpapír csomagot is, amelyben a hagyományos ünnepi rántott hús maradékai voltak Ezt azonnal befaltuk. Egy cigarettát odaadtam a fertőző betegeknek, egyre meg rágyújtottam, majd továbbadtam. Nagyjából elmondtam az évem történetét, kérdezősködtem a család, az ismerősök felől. Egyszerre csak megszólalt: — Adj már egy cigarettát! Kicsit csodálkozva visszaadtam neki a megmaradt egyetlent, amire izgatottan rágyújtott. 48
