Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Németh András: Tétova esztendő (memoár-részlet)

— Ezt nem értem. Először lelövi, mintha háború volna, utána meg úgy csinál, mintha aggódna az életéért. Ha olyan kíváncsi, mondja meg neki, hogy válságos állapotban van továbbra is. Ja! Köszönjük a tejet. . . De várjon! Meg kellene még mondani neki, hogy ide várom a szüléimét, nehogy elzavarja őket. A tolmács magyarázott, a kis mongol fölnyomta a homlokáról a sapkáját, alaposan összeráncolta a bőrt a szeme fölött, és valamit gesztikulálva mondott. — Szigorú parancsuk van, doktor úr, hogy senki nem közelítheti meg a szerelvényt, de ha jön az édesanyja, szóljon, és ő majd vigyáz rá. Délután kettőig van szolgálatban. A tejet megköszöntem neki, sajnálja, hogy ő sem mozdulhat el, mert akkor ismét hozna. Várakoztunk. Mindenki nekem drukkolt. Senki másnak nem volt a vagonban lévők közül Szegeden hozzátartozója. Levél édesanyámtól nagy szüleimnek. „Szeged, 1945. augusztus 22. Kedves Szüleim! Kisírt szemmel és mélyen megtört szívvel írom e sorokat. Vasárnap éppen ebédeltünk, mint mindig, mondom: nem tudom szegény Bandikám hol van, de jó lenne adni neki ebből a csibecombból. Ő éhezik valahol, nekünk meg milyen jó itthon. Ebben a pillanatban zörgetnek, jön egy fiú, kezében egy kartonlap, mikor megláttam, rögtön megismertem Bandi írását: „Értesítsék az édesanyámat, hogy a fia az állomáson van, azonnal jöjjön ki!” Gondolják el, hogy mit éreztem. Sikoltoztam, mint egy őrült, szaladgáltam, de semmit sem találtam. Nagysietve összeszedtem egy csomagocskát, s rohantam a boldogság felé! Vonatjuk a rendezőben állt. Megközelíthetetlen, mondták a rendőrök, mert úgy rendez­ték, hogy hat megrakott vonat közé állították az ő szerelvényüket. Eltelt már egy óra, azt hittem, hogy bánatomban összeesek. Elhatároztam: megközelí­tem, ha agyonlőnek is, hogy itt van, s ne lássam a fiamat, akire tiz hónapja várok, az nem lehet. Lassan a többiektől elváltam, lementem a töltésről, és úgy kerültem a vonatjuk irányába. Figyelve, a vonatok alatt megközelítettem az övékét. Szívszorulva, lélegzet-visszafojtva figyeltem. Már a foglyok is láttak, intettek, hogy jön az őr. Odaszóltam: Németh András orvost keresem. Felelet: három vagon jobbra. Közben az őr lőtt, én meg mászva a vagonokat számoltam. Éz az! Felálltam az ütközők közé. Figyelek. Hallom Bandi hangját, mondja: „félre kell húzni az ajtót, nagyon lázas.” Az ajtó húzódik, Bandid látom. Én megállók, mint egy kőszobor, csak a könnyeim folytak ...” Doktor úr — mondta az ügyeletes „ápoló” — itt a lázmérő. — Adjon neki még egy Aszpirint, és be kell a mellkasát borogatni. Jobban félre kell húzni az ajtót, mert nagyon lázas. Kinéztem ismét az ajtón és megláttam édesanyámat, amint kibújt az előttünk levő vagon alól. Az őr észrevette, és behúzódott a kocsi mögé. — Hol van a kis mongol, ez egy másik katona — szóltam a tolmácsnak. Édesanyám odaért a katona mellé, aki egy vasdarabbal az ütközőre ütött, és egy nagyot kiáltott. Szegény anyám nagyon megijedt, és ijedtében az őr kezébe nyomott egy üveg pálinkát. A tolmács már kiáltozott neki: — Ne bántsd! Az egyik doktor édesanyja! A zajra a mongol őrünk is előkerült, odament a másik katonához, beszéltek valamit, és édesanyámat a vagonunkhoz kísérte. Anyám sírt. Egy kis motyót tartott a hóna alatt. — Édesanyám, ne sírj, mert én is rákezdek. A mongol kivette a kezéből a csomagot, megnézte és ideadta. Kibontottam: néhány darab rántott csirke volt és két kilónyi édes korai nyári körte. A csomag tartalmát szétosztottuk, igencsak néhány falat jutott mindenkinek. 47

Next

/
Thumbnails
Contents