Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Németh András: Tétova esztendő (memoár-részlet)

legtöbbje megállt, és némán nézte a kiguruló szerelvényünket. Egy öreg, kendős néni törölgette a szemét.

Ami különösen emlékezetes: a nagy raktár melletti szolgálati lakás első emeletén kihajolt egy fiatal nő, és kigöngyölt két kezével egy saját készitésű transzparenst „Nem tart sokáig” felírással. Az illető nem is tudja ma sem, hogy milyen jót tett kétezer reményt vesztett emberrel, mivel senki sem tudta, hová visznek bennünket, miért és meddig.

— Milyen nap van ma? — szólalt meg az őrmester.

— Azt hiszem, vasárnap — mondta elgondolkodva Kálmán —, méghozzá augusztus tizenötödike, Nagyboldogasszony ünnepe.

— Akkor öt nap múlva Szent István lesz — folytattam a beszélgetést —, ugyan hol leszünk majd?

Továbbdöcögtünk, a nap már elkezdett pörkölni. Egy fiatal német fiú mellém állt, és nézte a vidéket. Sohasem volt Magyarországon.

— Wunderschönes Land! — csattant ki belőle — und reich. (Csodaszép ország — és gazdag.)

Visszagondoló érzéseim nagyobbak, mint amennyire a toliam erejéből kitelne, ezért elnémulok, mint akkor, és csöndben nézem lelki szemeimmel ezt a csodálatosan szép országot.

Elhagytuk Kisteleket, és nyújtogattuk a nyakunkat, ki látja meg először a Fogadalmi Templom két karcsú, égbenyúló tornyát.

— Szatymaz már nincs messze — mondta Kálmán. — Nézzétek! Én már látom a tornyokat!

Mindannyian láttuk már.

A szatymazi kiskertek mellett döcögtünk. Amit ez a föld ajándékozni tud, azt szinte mindent megmutatott most, mint egy jól rendezett kiállítás, csak szebben, természetesebben.

Az őszibarackfák roskadoztak az ökölnyi nagyságú illatos terméseiktől. A lombosabb kései sárgabarackosokban a nagyobb ágakat alátámasztották, le ne törjenek a gyümölcseik súlyától. Sokhelyütt az érő nyári alma mosolygó pirosa tette színesebbé a látványt. A szőlőtőkék nagy, még éretlen fürtjei is a gazdag őszt ígérték.

— Das ist ein richtiges Kanaan, wie in der Bibel das Paradis — csodálkozott a rácsos ablaknak nekihajolva, miután mellőlem átment a másik oldalra. (Ez Kánaán, mint a bibliai paradicsom.)

— Fehér-tónál vagyunk — mondta Kálmán.

— Innen már gyalog is elmennék haza — sóhajtottam —, ebédre már otthon is lennék.

Lassan föltűntek a belvárosi temető fehér keresztjei.

— Itt az ideje, hogy értesítsük a családot.

— Megkértem a tolmácsot: legyen szíves ezt a megírt két kartonlapot — amikor szólok, hogy most! a vécélyukon kidobni.

Megvártam, míg a szabadkai út kereszteződéséhez érünk. Jól számítottam. A sorompó mögött nyolc-tíz ember várakozott, többen kerékpárral.

— Most! — kiáltottam. — Kérem, vigyék el a leveleket a szüléimhez — folytattam a kiabálást az ablakon keresztül a várakozók felé. — Apám itt lakik nem messze a Petőfi Sándor sugárúton, édesanyám Újszegeden.

— Ledobtam, doktor úr, csak eljusson a címzettekhez.

Bedöcögtünk a rendezőpályaudvarra Alsóvároson.

Egy csomó tehervonat vett körül bennünket. Jóformán csak az eget láttuk.

István változatlanul lázas volt, továbbra is félig eszméletlen.

Alighogy megálltunk, benézett a kis mongol az ajtón. Most puska lógott a vállán, tehát szolgálatban volt.

— Doktor! — szólt hozzám.

— Mit akar ez már megint tőlem?

— Azt kérdezi, hogy mi van már a beteggel — fordított a tolmács.

46