Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Németh András: Tétova esztendő (memoár-részlet)

Iszonyatosan meleg, fülledt éjszaka volt, úgy éjfél körül indultunk el — Szeged felé, hazafelé. Szinte vánszorgott a vonat, sok helyen megálltunk, félretolatva mellékvágányra. A sérültünkkel is sok volt a gond. Izgett-mozgott, hajnalra negyven fokos láza lett. Nagykőrösön vesztegelt a vonat, már jócskán világosodott. Mindannyian ébren voltunk. Az ajtóban, amin egy kis rést éjszakára is hagytak, hirtelen megjelent egy mongol fej: a mesterlövész. — Doktor! — suttogta. — Mit akar ez itt? — szóltam a tolmácsnak. Valamit sutyorogtak egy darabig. — Magával akar beszélni, doktor úr — fordított az emberünk. — Menjen a tatár anyjába! Én nem akarok vele tárgyalni. Ennyi joga van egy fogolynak is, ha nem ütik, megválogathatja a beszélő cimboráját. Nem tudom, hogy mit fordított le a tótkomlósi, de ismét hozzám fordult. — Doktor úr, ez a fiú most nincs szolgálatban, és ha meglátják, hogy velünk beszél, megbüntetik. Magát szeretné megkérdezni a sérültünk állapota felől. — Mondtam már, hogy nem állok szóba vele, különben is láthatja, ott van eszméletlenül a szeme előtt, egyébként ha minden „jól” megy, meg is fog halni! Gratulálok a jó szemé­hez. — Doktor úr, én ezt úgysem fordítom le így neki, már az előbb is azt mondtam, hogy a doktor úr nem érzi jól magát, és ezért nem kel föl a fekhelyéről. Még azt is kérdezte, hogy tudna-e valamiben segíteni. Erre már felültem, a kis mongol rám nézett, csak pislogott, és a szeme — nem tudom, hogyan jutott eszembe —, Imre bácsira emlékeztetett, aki mezőőr, magyarán csősz volt nagyanyámék tanyája körül. Ő volt ilyen alacsony, neki volt ilyen hunyorító szeme, és szép meséket tudott. — Azt mondta, segíteni akar? — Azt, igen — bólintott a tolmács. — Akkor hozzon a betegnek tejet. — Megmondom neki, de hajnali fél négykor ez nehéz lesz. — Mindegy, mondja csak meg, ha olyan nagy legény volt, fejje meg az asztallábát. (Ez a mondás volt a tanyavilágunkban a szokás: a hetvenkedő embereknek járt ki.) A kis katona eltűnt a szemünk elől, és nemsokára teljesen kinyitották az ajtónkat. Az egyik őrrel egy egészségügyi nő is odajött, egy hatalmas, erős asszony, és érdeklődött a sebesült állapota felől. Ránézett és elment. Még egy jó óráig állt a vonat, de a ránk kapcsolt mozdonynak a lökéséből gondoltuk, hogy nemsokára indulunk. Ide-oda mozogtunk már, és egyszerre egy benyúló kéz tűnt föl az ajtóban, egy nyitott konzervdobozt tartott, gyorsan letette, és el is tűnt. A dobozban tej volt... — Ezt szépen, apródonként itassák meg a beteggel — mondtam a mellette üldögélő ügyeletes „rühös”-nek. — Az Ultraseptylt és a lázcsillapítót törjék össze, és keverjék a tejbe, úgy kell beadni. Szerencsére a kóma nem volt teljes, úgyhogy a sérültünket annyira föl lehetett rázni, hogy belediktálhattuk a folyadékot, és még nagyobb szerencse, hogy a nyelési reflexe érintetlen volt, nem nyelt félre. Közben már elindultunk, csigalassúsággal haladtunk az ismerős tájon. Előtűntek a félegyházi tanyák. Itthon vagyunk. Az Alföld már az én világom. Sokhelyütt már learattak, rendre sorakoztak sűrűn egymás mellett a bő termést ígérő búzakeresztek. A kukoricások harsogó zöldben pipiskedtek az ég felé, mutatván, hogy jó idő járt rájuk. A háborúnak nyoma sincs errefelé. Félegyházához közeledtünk, átmentünk a kő felüljáró alatt, és egész lassan elhaladtunk az állomás előtt. A peron zsúfolt volt, éppen akkor érkezett be a szegedi vonat. Az emberek 45

Next

/
Thumbnails
Contents