Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Németh András: Tétova esztendő (memoár-részlet)
— Mit mond? — kérdeztem. — Azt mondja, hogy elmenekült az egyik fogoly, és utánaszaladtak, s mivel hiába kiáltoztak neki állj!-t, rálőttek. — Csak nem a szakaszunkból szökött meg valaki? — Dehogyis doktor úr. Ott úgy beszegelték a vécélyukat, hogy művészet beletalálni. Én attól tartok, hogy az állomáson tartózkodók közül akarták a létszámhiányt pótolni. Tovább már nem is igen tudtunk beszélni, mert odaértünk a katonához. Előtte feküdt hason egy középtermetű, harminc év körüli sovány férfi, a tarkóját jobb oldalon alvadt vér borította. Az alvadék széléből még enyhén friss vér szivárgott. Odaugrottam hozzá, és mikor meg akartam fordítani a fejét, váratlanul fölugrott, és mint egy előrebukni készülő részeg ember, elkezdett szaladni. Alig tudtuk megfogni, úgy ütött- vágott a kezével, és azt hajtogatta: „nem megyek be a vagonba, nem megyek!” Mondtam a tolmácsnak, hogy jó szorosan fogja a karjait. — Melyikük lőtte meg ezt az embert? — néztem kérdően a két katonára — kérdezze már meg. — Ez a kis tatárképű, aki vigyázott rá. Mesterlövész. — Hát ez a lövés valóban szép munka volt. A fiatalember közben rázta a fejét, állandóan menekülni akart, és most már azt hajtogatta: „szarnom kell, engedjetek, nem értitek, szarnom kell, szarnom kell, szarnom kell.” — Jó szorosan fogják le, mert nem tudom ellátni a sebét. Látják, ahogy ugrált, a vérzése is megindult. Valóban hátborzongató látványt nyújtott a szerencsétlen, ahogyan a homloksebéből szivárgó vér belecsorgott a szájába, és ebben a zavart állapotában nyaldosta a vérét, majd a habos nyálával keveredve köpdöste szanaszét. — Meg kell fogni a fejét is. — Doktor úr, majd én tartom — mondta a tolmács. — Nem! Nem maga! Maga csak fogja a két karját! Mondja a mesterlövész úrnak, hogy ő tartsa a fejét. A tolmács mondott valamit a katonának, aki eddig csak úgy ímmel-ámmal segédkezett. Az rám nézett, teljesen sápadt volt, sárgás bőre szinte hullaszínűvé tette. Nem mozdult. — Fogjad már az istenit! — kiáltottam rá —, ha már megcsináltad, legalább segíts! Nézett rám a kis barna gomb szemével, mintha értette volna, és remegő kézzel lassan megmarkolta az izgatottan ide-oda csapódó fejet, vigyázva, hogy lehetőleg véres területet ne érintsen. A szája is remegett, az ajkait fehéres csík vette körül, és a tekintetéből az iszonyodásnak és valamilyen mély szomorúságnak az ötvözete tükröződött. Lemostam a sebek környékét, levágtam körülöttük a hajat. A lövedék behatolási helye a tarkó jobb felső harmadában volt, és a halánték—homlok határán lépett ki a koponyából, agytörmeléket is magával sodorva. Kitisztítottam a sebeket, Ultraseptyl port hintettem a nyílásokba és bekötöttem. A katona becsülettel kiállta a próbát, de mikor befejeztem a dolgom, láttam, hogy megtántorodik. — Mondja már neki, hogy üljön föl ő is a kocsira — fordultam a tolmácsunk felé —, mert még őt is ápolni kell. A sérültünk lassan kezdett megnyugodni, és szó nélkül tűrte, hogy beemeljük a kórházvagonba. Megnéztem a papírjait: valamilyen István volt, talán Pék volt a vezetékneve, már nem emlékszem pontosan, de az bizonyos, hogy Bak községből való, mert ilyen nevű faluról azelőtt sohasem hallottam, és a különössége miatt maradt meg a fejemben. Az egyébként egészséges rüheseket beosztottuk éjjeli szolgálatra a sérült mellé, akik itatták, beadták neki a gyógyszereket (Ultraseptylt, nyugtátokat), és pelenkázták papírvattával. Éjszaka még nyugtalankodott, de fokozatosan kialakult egy félig kómás állapot, ami napokig tartott. 44
