Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Németh András: Tétova esztendő (memoár-részlet)
Németh András Tétova esztendő* JL арок óta lezárt vagonokban vonszolt bennünket egy ócska mozdony. Bad Fischau- ból, egy ausztriai kis faluból, az ottani szovjet fogolytáborból indultunk kétezren, nagyob- bára magyarok, de néhány száz német katona is volt köztünk. Nem tudtuk, hová megyünk, de sejtettük, hogy kelet felé. Az indulás előtt egy velem egyidős, húszéves újszőregi földimmel elhatároztuk, hogy útközben megszökünk. Kifűrészeljük a vagon padlóját a vécének használt lyuk mentén és ezen keresztül megfelelő időben és helyen leereszkedünk a sínek közé. Egy amputáló fűrészt nem volt nehéz szereznem, mert mint orvostanhallgató a fogolytábor kórházában segédkeztem. A sors közbeszólt. Útközben egy idősebb kollégával kiemeltek a vagonunkból a betegek ellátására. A fűrész a társamnál maradt, engem a „kórház”-vagonban vittek tovább. A barátomnak élete kockáztatásával sikerült megszöknie, ami őreink nyugalmát eléggé megzavarta . .. Dél volt, amikor a külvárosokon áthaladva lépésben ment a vonatunk, majd a Dunán keresztül zötykölődtünk egy fahídon, és „kikötöttünk” a ferencvárosi rendezőpályaudvaron. Nagyon furcsa, nehezen elviselhető érzés volt, hogy itthon vagyok a fővárosban, és mégsem. Sohasem voltam még ezen a pályaudvaron, és ma sem tudom, hogy hol van pontosan, csak az ott történteket nem tudom elfelejteni. Délután, úgy három óra felé, föltűnt, hogy a katonák le-föl szaladgálnak, kiabálnak. — Miért olyan izgatottak? — kérdezte tőlem Kálmán. — Én nem tudom, csak azt látom, hogy jön egy másik személyvonat, de azt nem engedik mellénk. A sínpár között hadonászik piros zászlóval egy vasutas. Azután elhallgattunk. Fülledt meleg volt, engem is elnyomott az álom. — Doktor úr! Doktor úr! — rázott föl a tolmács. — Mi baj van? — kérdeztem riadtan. — Tessék velünk jönni. — Hová? — s közben észrevettem, hogy két katona áll az ajtónk előtt. Az egyik valamit mondott. — Azt mondja, hogy kötszert, műszert és orvosságot csomagoljon. — Mi történt már megint? — Arról nem beszélt, de majd az úton megkérdezem. Elindultunk gyalog. Agyon is üthetnének, ha meg tudnám mondani, merre; de egy ócska makadámútra értünk, az is lehet, hogy dűlőút volt, és fölszálltunk az ott várakozó, saroglya nélküli parasztkocsira. Ha jól emlékszem, ülése sem volt, csak egy keresztbe tett deszka. Egy öreg kehes ló ballagott velünk, meggondoltan húzva az ócska, ganéhordásra használt járművet, az öreg gazdájára hasonlított, aki hajtotta. Egy kilbmétert sem mehettünk, már messziről láttam egy álló katonát puskával, és mellette mintha fekvő alak lett volna. Közben a tolmács vallatta a velünk utazó katonát, mert a másik ott maradt az út elején. * Könyvrészlet 43
