Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Bíró Zoltán: „Paraszti jövendő” - magyar jövőkép

felhívja a figyelmet a sertéstenyésztés kiemelkedő fontosságára, mert az belső fogyasztásban és exportban egyaránt meghatározó stb. Annyira belelendül e kérdések taglalásába, hogy érvei olykor már mosolyt fakasztanak olvasójának szájaszegletében. A sertéstenyésztés mellett például így érvel mintegy biztatásul: „A munkásnak zsír és húsáru kell, ez világtapasztalat, Amerikában éppúgy, mint hazánkban, és így Ázsiában is. Ha a zsidó dolgozók rákaptak a sertéshúsra, a mohamedán dolgozók is rá fognak kapni.” Vagy nézzünk egy másik példát, ez esetben a baromfitermelés tárgyköréből: „A libatoliból és libamájból, ha gondot fordítunk a tenyésztésére, értékesítésére, feldolgozásra és kivitelre, és ezt a híres jó üzletet kivesszük a rabló kapitalizmus kezéből, a magyar népnek még nagy bevételei lesznek.” És folytathatnánk a sort a lótenyésztéstől a szeszfőzdéig tovább, és a fásítási programtól a szakoktatásig. Ha mosolyogtató is néha, gondolati magvában azért mindig ésszerű és mindig komoly. A megálmodott „takaros” ország képébe természetesen nemcsak a gazdálkodást képzeli bele és annak módozatait, hanem az országot magát, s benne az egész életet. Nagy szakértelemmel beszél gyakran Veres Péter a paraszti-falusi építkezésről, a házról, a „szállásról” és környezetéről. Most is megálmodja azt az ideális háztípust, melyben gazdálkodás, életforma és ízlés a magyar hagyománynak és az ésszerűségnek leginkább megfelelne. „Olyan házakra gondolok — írja —, mint a régi magyar udvarházak voltak, csak persze ablakok, szellőztetés és fűtőlehetőségek szempontjából korszerűbb berendezéssel.”

Ezekből a részletező javaslatokból, tervekből és álmokból nem a teoretizáló Veres Péter szól ki, hanem az az ember, aki évszázadok vagy talán évezredek praktikus gondolkodását, ösztön- és ízlésirányát hordozza a maga éppen időszerű gondolatai alatt folyton, s amikor a jövendő Magyarországát akarja elképzelni, ezek áradnak ki legnagyobb kedvvel a tollahegyén.

Ezen a ponton lehetne talán legközelebb férkőzni az egész népi mozgalom úgynevezett harmadik útjának megértéséhez, nem is annyira a teóriában. És nincs ebben semmi misztikum. Egyszerűen csak arról van szó, hogy szívesen olyan házba költözöm, amely léptékében, arányaiban, formájában, közvetlen környezetében, s egész valójában nekem való, s nem szívesen laknék olyanban, amely nekem idegen és otthontalan. És ahol én vagyok a gazda, ott törekszem is rá, hogy úgy alakuljon minden, ahogy az nekem leginkább megfelel. Azt pedig, hogy nekem leginkább mi feleljen meg, nem egy történelmi pillanat szeszélye, vagy kortársi hatalmasságok divatérvényű elmélete dönti el, hanem a magam történelmi meghatározottsága, vérmérséklete, ízlése és alkalmazkodó képessége. A „harmadik út” gondolata mögött végsősoron nincs más, mint a saját út, a saját berendezkedés igénye, a saját alkalmazkodás joga, s az elhárító reflexek működése minden ezeknek ellentmondó, ezeket megsemmisítő kényszerűséggel szemben. Veres Péter a mindennapi- ság dolgaiban forgolódva, a magyar szépségeszményről szólva ezt ilyen egyszerűen és mindennapján fogalmazza meg: „ ... ha a magyar nép csakugyan sajátos szépérzékkel rendelkezik, akkor miért kellene őt ízlése és szépérzéke ellenére boldogítani?”

A „Paraszti jövendő” a népi mozgalom magyar jövőképének összefoglalása. Mondhatjuk azt is, a könyvről a V álaszban bírálatot író Máj or J enő nyomán, hogy ez a könyv a „jövendőbeli helyes valóság szociográfiája”. Élő, iparkodó emberek leendő mindennapjait látjuk benne, s akár egy jól szervezett, de nem túlszervezett nagy falut, magát a megújuló országot, s benne a megújuló nemzetet. Részleteiben igyekszik felvázolni egy ésszerű gazdálkodási struktúrát, melynek tengelyében a szövetkezet áll; egy demokratikus politikai rendszert, melyben képviseletet nyernek a legkülönbözőbb dolgozói érdekek; tömörítve magában foglalja az Erdei—Bibó-féle közigazgatási terv lényegét, mely szerint város, falu és tanya életképes, logikus egységbe szervezhető egy-egy szervesen kialakított régióba, s ezzel együtt körvonalazódik a magyar viszonyoknak megfelelő települési szerkezet; s végül előttünk áll a jelképesnek is vehető parasztház képe, magyar hagyomány és megújulás szimbóluma. Benne van e könyvben az álom is, a „takaros ország” álomképe: zöld fák

40