Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Bíró Zoltán: „Paraszti jövendő” - magyar jövőkép

tában ugyanakkor aránylag szűkebb körre és erősen körülhatárolt tervezési-irányítási sávokra korlátozódna. Veres Péter ezt az általa vázolt tervezetet a következőképpen értelmezi és összegzi: „Az állam nagy gazdasági tervein belül az egyes ember termelési terveit a szövetkezet kell, hogy irányítsa, nem termelési rendeletekkel, mint az állam tehetné, hanem termelési szerződések kötésével és helyes árpolitikával és helyes hitelpolitikával. És ez nemcsak a belföldi árucserére érvényes, hanem részben a külkereskedelemre is.” Ezen a logikai nyomon még a magántulajdonú bérházak állami birtokbavételét sem tartja célszerűnek, illetve fenntartásait hangoztatja ezzel szemben. Azoknak pedig, akik a szövetkezettől, mint kollektív gazdasági egységtől, szervezettől félnek, azt magyarázza, hogy a szövetkezetnek ebben a felfogásban semmi köze sincs a kolhozhoz, a szövetkezet feladata és működése egyaránt más, ez a parasztok által kézbentartott és ellenőrzött szervezet. A kolhoz kérdésében azokhoz is szól, akik azt feltehetően erőltetni akarnák, s azokhoz is, akik ettől félnek. Arra a kérdésre, hogy legyen-e kolhoz vagy ne legyen, végül igen kategorikusan így válaszol: „ . . . a magyar paraszti tömegekben majdnem egyöntetű, tehát pártkülönbség nélkül: nem.” A mindenre kiterjeszkedni és rátelepülni akaró államosítási törekvések határozott korlátozása mellett, s egyben a magánszektor javára érvel hosszasan, bőséggel sorakoztatva a különféle szociális, gazdasági és lélektani érveket. Jól érzékelhetően a kommunista vezetőkkel igyekszik megértetni, hogy felesleges a kisembert mindenkor és mindenáron beleerőltetni a nagyüzemi gépezetbe, ha egyébként népgazdaságilag hasznosan, s egyben saját kedvére bontakoztathatná ki teljesen képességeit, s alakíthatna magának ízlése szerint való munka- és életformát, s közben még versenyhelyzetet is teremtene ezáltal kisiparosként vagy kiskereskedőként másfajta gazdálkodási formáknak és szervezeteknek. Veres Péter egészséges kollektivizmusa és individualizmusa, illetve arányérzéke is megnyilvánul egyik végső érvelésében, amikor ezt írja: „Szabadságot mindig, mindenütt az embernek, az egyénnek, ahol és ameddig csak lehet!” Ebben az „ameddig csak lehet”- ben a Veres Péter-i gondolkodás szerint természetesen az van benne, hogy ameddig az egyén tevékenysége nem keresztezi, az egyén érdeke nem teszi kérdésessé a nagyobb közösségét. A gondolkodásnak hasonlóan természetes módján szól a népek mindenkori stabilitásigényéről is, a szónak mind politikai, mind anyagi-életszínvonalbeli értelmében, s a stabilitásban benne van itt a megbízhatóság, a kiszámíthatóság, a kiegyensúlyozottság fogalma. A népnek bíznia kell kormányában, és a kormánynak a népben ahhoz — mondja Veres Péter —, hogy nagyvonalúan és célratörően lehessen minden szinten gazdálkodni, de ugyanakkor kiegyensúlyozottság és megbízhatóság kell a termelés és az elosztás folyamataiban ahhoz, hogy ez a bizalom létrejöhessen. Ezekben a szavakban nemcsak egy általános igazság kap hangsúlyt, de meghúzódik bennük az időszerű politikai igazság is. Érzi Veres Péter, hogy a nép gyanakvással és bizalmatlansággal nézi a kormányt, a hatalmi központot, s a kormányzat is tart a néptől, nem tudja kiszámítani reagálásait. Bizalomerősítő intézkedésekre van tehát szükség a kormányzat részéről, különösen olyan helyzetben, amikor eldöntetlen még a gazdasági rendszer kérdése, s amikor olyan félelmek és várakozások élnek a tömegekben, amelyek vagy alaposak vagy alaptalanok, de mindenképpen bénítóak. Márpedig alapvető és kölcsönös megbízhatóság és bizalom nélkül semmiféle kormányprogrammal és utasításokkal nem lehet jó színvonalú nemzetgazdaságot teremteni, mert a munkások ilyen körülmények között csak ímmel-ámmal dolgoznak, a potenciális vállalkozók pedig, akiknek mindig kockáztatniuk is kell, nem fognak vállalkozni, mert nem mernek kockáztatni.

Az agrárgazdálkodás ügyeiben sorjázza Veres Péter a legnagyobb odaadással javaslatait, olykor egészen részletezőn, hiszen ebben a kérdésben van otthon leginkább. Figyelmeztet arra, hogy a földek javítását ne a szikkel kezdjék, hanem a jobb földeket kell előbb még jobb termőerőre hozni, mert ez fizetődik ki jobban s hamarabb; sorrendiséget állapít meg a növénytermesztésben, s azt mondja: első a tengeri és a takarmánynövények, mert az országnak vágóállatra és húsra van szüksége legelőször; beszél állattartás és állattenyésztés különbségéről, s arról, hogy Keleten a tartás, Nyugaton a tenyésztés és az istállózás megy, nálunk azonban van kultúrája mindkettőnek, s ezt a sajátosságot ki kell használnunk;

39