Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Bíró Zoltán: „Paraszti jövendő” - magyar jövőkép

kifejezésre aggodalmát és intelmeit: „ . . . amikor a történelem felteszi a nagy kérdéseket, amelyekre csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni, hiába mondja a parasztság, hogy sem igen, sem nem, de azt is hiába mondja, hogy kicsit igen, kicsit nem, de egyiket sem egészen, mert a történelmi mozgás törvénye könyörtelen és ha a parasztság nem választ, azzal csak az történik, hogy az egymással szembekerülő erők, az ipari munkásság és a tőkés polgárság vagy legyőzik egymást és a vesztes fél magával rántja a veletartó parasztságot is, vagy ha nem bírnak egymással és rövid időre kiegyeznek, megeshetik, hogy a félreálló parasztság rovására egyeznek ki.” Ez az önmagával szemben is kíméletlenül realista látásmód az elsősorban, ami megkülönbözteti Veres Pétert legtöbb elvbarátjától is, alkati adottságain kívül ez magyarázza a parasztpárton belül elfoglalt centrális helyzetét ugyancsak. Nem tud azonosulni teljesen Erdei és Darvas önfeladónak tetsző baloldaliságával sem, de Kovács Imre nagyra néző parasztpárti önállósodási törekvéseivel sem, de egészen még Bibó erkölcsileg következetes, ám hiszékeny középutasságával sem. Veres Péter „harmadik útja” történelmi realitással és óvatos taktikával van kikövezve és tegyük hozzá: minden más építőkőnél tartósabban, paraszti elkötelezettséggel. Ekkor mintegy előre látja már egy erőszakosan baloldali megoldás közeledtét, s ettől félti leginkább a parasztságot, „ ... mert minden erőszakos és hiábavaló kísérletnek a parasztság is megadja, sok felesleges szenvedéssel az árát, lévén a parasztság is dolgozó, sőt a legtöbbet dolgozó osztály.”

Sem a féltés, sem az óvatosság nem késztetheti Veres Pétert ekkor már arra, hogy akár a létező politikai erőfölénnyel szemben is, elhallgassa nemcsak aggályait, de társadalomépítő javaslatait, s a parasztpárti elgondolásokat a jövőről. Érzi a történelmi pillanat szorítását, s benne azt az erkölcsi és politikai kötelezettséget, hogy talán valóban az utolsó pillanatban még megpróbálja a mind a parasztság, mind a magyar nép számára kedvezőtlen fordulatot elhárítani, menteni a jövendő számára, ami menthető. Az okos alkalmazkodás közepette erre sodorják ösztönei is, hiszen lelke mindenestül a paraszté, logikája a kisbirtokosé, a kistermelőé, öntudata a független gazdáé. A kisbirtokos életről szólva, szinte már nem is az olvasónak, nem is politikai erőknek beszél, hanem inkább felhevült monológot ír, melyben benne van a magyar parasztság egész történelmi útja és vágya, s a maga személyes sorsa és törekvése is. „Égyetlen előnye csak az — írja —: saját földjén talál munkát és saját maga termeli a kenyerét. Ez nagy dolog, a legnagyobb dolog a földön, mert a legnagyobb emberi szabadságot biztosítja az embernek, ezért ragaszkodik a paraszt olyannyira, életre-halálra a földjéhez. Igaza van: a legmagasabbrendü élet a szabad kisbirtokos élet.”

Ha az akkori magyar társadalom zömének érzelmeire gondolunk, akkor nagyon valószínűnek kell tartanunk, hogy ezek a szavak visszhangot kelthettek vagy kelthettek volna a parasztságon túl munkások, iparosok, hivatalnokok és kiskereskedők sokaságában is. Annál is inkább, mivel Veres Péter túl is megy aztán a paraszti kérdéskörön és a kisüzemnagyüzem vitában általánosabban is leteszi voksát a gazdasági sokféleség, s ezen belül a kisüzem létjoga mellett, mondván, hogy végül is a gazdálkodás van az emberért, s nem az ember a gazdálkodásért, s ez éppúgy értendő minden dolgozó emberre, mint ahogyan a parasztra is. Olyan körülményeket kell tehát teremtenie a kormányzatnak az egész gazdaságban, hogy az lehetőségeket nyújtson a vállalkozókedv, az „invenció” és az „intuíció” érvényesüléséhez. A kisüzem erre a legalkalmasabb, támogatni kell tehát kormányza- tilag is. A gazdálkodási formák kérdésében egyébként — legalábbis a mezőgazdaság vonatkozásában — végül döntsön maga a parasztság.

A „Paraszti jövendő” tervezete szerint az egész gazdasági rendszer három fő szektorra oszlana tartósan: — az „államgazdasági” szektorra (közlekedés, nagyipar, középipar, bankélet); — a „népgazdasági” vagy szövetkezeti szektorra (árucsere, értékesítés, szövetkezeti és agrárhitel, betétgyűjtés, öntözés, közlegelő stb.); — s végül a „magángazdasági” szektorra (föld- és háztulajdon, kisipar, kiskereskedelem, kisvállalkozás). Ebben a szerkezeti tervben össztársadalmi vagy népgazdasági szervező jelentőségét tekintve, jól láthatóan a szövetkezetekre esik a hangsúly, melyek a kis magántulajdonra és a kisvállalkozásokra épülnének rá, az állami tulajdon és az állami gazdaságirányítás az egész rendszer viszonyla38