Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Bíró Zoltán: „Paraszti jövendő” - magyar jövőkép
Tekintettel arra, hogy az egész népi írói és parasztpárti mozgalmat sokan mindmáig valamiképpen a „Kert-Magyarország” gondolat köré szerveződött mozgalomnak tekintik, melynek egész jövőképét, a jövő magyar társadalmáról kialakított elképzeléseit ez a gondolatkör határozza meg, érdemes néhány szót szentelni külön is e kérdésnek. Annál is inkább meg kell ezt tenni, mert ebben a népi mozgalomról formált képben benne van mindjárt az ítélet is: romantikus, ábrándos, nem modern, nem korszerű, tehát sem gazdasági, sem társadalmi értelemben nem komoly. Már csak azért sem modern, mert nagyüzemellenes, városellenes, mellőzi az ipar és a nagykereskedelem jelentőségét, nem számol az ipari munkásság és a városi polgárság fejlődésével és társadalmi jelentőségével. Ha a „Kert- Magyarország” gondolatát szigorúan a paraszti gazdálkodás gyakorlati kérdéseként és konkrét gazdálkodási mód és formaként minden más fölé emelve általánosítom mint a jövő egyetlen útját, akkor annak minden praktikus részerénye mellett valóban van általánosan visszahúzó, a racionalitásnak némely pontokon ellentmondó, korszerűtlen jellege. Ám ha úgy tekintem, ahogyan — elsősorban a Németh László-i gondolatrendszerben — azt tekinteni kell, tehát mint társadalmi metaforát kezelem, amelynek racionális magva a szabad vállalkozás és az önkéntes szövetkezés gondolatában van, s legalább annyira mentalitás és életforma, mint amennyire gazdálkodási szisztéma, s azon kívül nem is csupán paraszti, hanem általánosabban társadalmi, akkor a romantika és a korszerűtlenség vádja nem igazságos vele szemben. Kiváltképpen nem az, ha figyelembe veszem ennek a gondolatnak azt a tartalmát, amely főként a bürokratikus állami igazgatással és centralizációval szemben állít alternatívát egy adott korszakban, amikor még az utak — legalábbis elvben — nyitottak voltak több irányban, de fennállt a veszélye már egy mindent elsöprő korlátlan államosításnak és állami centralizációnak is. A magyar gazdasági rendszer jelenlegi állapotát és kiútkeresését tekintve pedig éppenséggel nem mondható az, hogy ennek a gondolatnak ilyen értelemben ne lett volna s ne lenne bizonyos perspektívája, s főként hogy ne lett volna akkor ésszerűsége, akár szűkebben vett gazdasági, akár általánosabb emberi-társadalmi vonatkozásban. A „Paraszti jövendőben” Veres Péter e tekintetben is eléggé világosan fogalmaz. Azt mondja, hogy a régi állami és az új államosított üzemek nem eléggé jövedelmezőek, részint azért, mert a tőkehiány és a nyersanyaghiány következtében túlságosan magasak a termelési költségek, részint mert túlságosan nehézkes ott a termelési apparátus, rugalmatlan és bürokratikus kölönc a termelés nyakán. A gazdasági rendszerben kialakult s kialakulóban levő állami státusról szó szerint így ír: „És pedig egyformán ilyen volt a régi állami és a most államosított üzemeké. Az állami üzemek hozzászoktak a Habsburg, aztán a Horthy feudálkapitalizmus gazdálkodási módszereihez, amely szerint, ha az állami üzemek nem jövedelmezőek, akkor az állami költségvetésből, az adófizetők filléreiből fedezték a hiányt, de ésszerűsíteni, a vállalatokat üzletesíteni nem voltak hajlandók: ehhez talán nem is nagyon értettek. Ez az állami státus átka. A már egyszer kinevezett embereket, munkásokat, tisztviselőket és igazgatókat nem lehet és nem érdemes elbocsátani még ha nem válnak is be, mert akkor is fizetni kell őket, sőt a helyükre álló új embereket is, és így a státus a végtelenbe növekszik .. . Ráadásul a feudális klikkpolitika az összes bukott, kegyvesztett, tehetségtelen vagy pórul járt, szerencsétlen kezű politikusokat az állami üzemek nyakába varrta, hogy rangjuk és megélhetésük legyen. Ez a kíniaias mandarinizmus és családias nepotizmus még külön tehertétel volt a mi állami üzemeinkben.” Ez a hosszas idézet alighanem meggyőzően bizonyítja, hogy Veres Péterék messze túl gondolkodtak mondjuk a „hasuraszövés” problémakörén, de azt is, hogy az „állami státusról” alkotott fenti diagnózis pontos volt és annak igazsága sajnos eddig túlélt néhány évtizedet. Könyvének az első, helyzetelemző része után rátér Veres Péter hamarosan a megoldás lehetőségeinek taglalására. Régről kedvelt ideája a helyes „sorrendiség” megállapítása minden tevékenységben. Most is azt mondja, hogy ezt a sorrendet kell jól megállapítani, és most a paraszti sorskérdés megoldásán fordul meg minden. Ehhez azonban rögtön hozzáteszi, hogy társadalmi változtatást nem lehet egy szektorban végbevinni, egy lélegzettel és folyamatosan kell változtatni mindenütt, az egészhez kell hozzányúlni egyszerre ahhoz, hogy a változtatásnak akár csak egy területen is tényleges eredménye lehessen. Egy 36
