Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Bíró Zoltán: „Paraszti jövendő” - magyar jövőkép
minél többet, minél szabadabban izgulhat a közösség dolgaiért, ha azt érzi: beleszólhat azokba. A francia parasztok már hozzászoktak, hogy ilyenfajta nyugalommal éljék át a poltikai élet nyugtalanságait.” Amint látjuk, sorjáznak hát a figyelmeztetések, s voltaképpen nem történik már egyéb, mint az, hogy a parasztpártiak, számolva a legvalószínűbb eshetőséggel, felkészülnek paraszti tömegeik védelmében már jó előre egy hegemón uralmi helyzetet ígérő éles baloldali fordulatra. Erre a fordulatra készülnek már, s erre igyekeznek felkészíteni a magyarságot. Veres Péter 1948 augusztusában, mintegy parasztpárti búcsúzóul is, majd így tömöríti figyelmeztetéseit a néphez: „Új világ és új világrend kezdődik: éberség legyen velünk.” A „Paraszti jövendő” gondolati előkészítéséhez tartoznak azok az írások, kisebb tanulmányok, amelyek már 1947-től viszonylag gyakran jelennek meg a Válasz hasábjain, s nem irodalmi, hanem gazdaságpolitikai, illetve mezőgazdasági kérdésekről szólnak. Adorján János a magyar mezőgazdaság jövőjéről szólva, 1947 januárjában elsősorban a nyersanyaghiányra hivatkozva mondja, hogy „ . . . Nekünk a földmívelést kell iparrá tennünk”, a magyar társadalomnak tudomásul kell vennie, hogy a mezőgazdaság nálunk mind nemzet- gazdasági, mind társadalmi szempontból meghatározó marad még hosszú ideig. A haladás útja, Adorján szerint, a gépnél egyszerű: minél jobb, minél termelékenyebb konstrukcióra van szükség. Felteszi azonban rögtön a gazdaságon túlmutató társadalmi kérdést: „De mi az, ami az embert termelőképesebbé teszi? Ehhez kétségtelenül alapkellék az olyan társadalmi rendszer, ahol jól érzi magát és ahol a leghatásosabban működik az a rugó, ami kihozza belőle az erőkifejtés maximumát.” Adorján a továbbiakban azt vizsgálja, hogy mi is kell ehhez. Elsősorban említi azt, ami elvben oly nyilvánvaló, ám mind a mai napig probléma: a munka minél nagyobb ellenértékét. Az egész gazdasági rendszert illetően, a kistermelő és a nagyüzem erényeinek egyesítését, s hátrányainak minél teljesebb kiküszöbölését tartja járható útnak. A magyar gazdaságfejlesztés lehető útját, mintegy pontokba foglalva így összegezhetjük Adorján felfogásában: ésszerű tagosítás; gépesítés; szövetkezetek; szövetkezeti mezőgazdasági és ipartelepek létrehozása; az agrárszövetkezetek együttműködésének helyi és országos szintű intézményes kiépítése, melyben az országos központra feladatként a piackutatás, a propaganda, a képzés és az országos szintű érdekképviselet marad. Ennek a logikának a nyomán fejti ki a mezőgazdaságon túlmutató „helyi társadalom” irányításának az alapképletét, amely ebben az elképzelésben így fest: a faluban az elöljáróságok mellett ugyancsak választott „gazdasági elöljáróságok” jönnének létre, melyekben a bíró és a jegyző megfelelőjeként az elnök és a gazdatitkár működnének. Adorján János mellett ugyanebben a számban fejti ki gazdaságpolitikai koncepcióját Kárász Artúr „A tervgazdálkodás Magyarországon” című írásában. Kárász azzal a ténymegállapítással indít, hogy Trianon szétbontott itt egy gazdasági egységet, amely ezt követően kereskedelempolitikai szempontból még izolálódott is. A magyar gazdaság eleve ezzel a hátránnyal indul a megújulás útján. Világgazdasági képletként jegyzi meg: „ . . . a nyersanyag vagy az invenció az, amelyek bármelyikére egy iparágat felépíthetünk. Viszont huzamosabb időre nem létesíthetünk, a nemzetgazdaság komoly veszélyeztetése nélkül, oly iparágat, amelynek nincs saját nyersanyaga, vagy nem épül saját invencióra, amely tehát kizárólag a külföldet utánozza, annak fiókvállalata még akkor is, ha minden részvény magyar kézen van. Mert miként prosperálhat egy ilyen vállalat? Egyetlen létalapja, akár vámok, akár más, a közösség részéről megnyilvánuló beavatkozás formájában, az államtól származó védelem.” Kárász világos okfejtése éppoly világos következtetésekhez vezet: a nyersanyagban szegény országnak invencióban kell gazdagnak lennie ahhoz, hogy a világgazdaság versenyében fenntartsa magát, annál is inkább, mert véleménye szerint egyébként is az invencióban szegény országok problémája váltja fel a jövőben egyre inkább a nyersanyagban szegény országok problémáit; a magyar út tehát nem lehet más, mint a saját invenció útja, ha nem akarja az ország kiszolgáltatni magát valamely külső hatalomnak, s ha nem akarunk egy állami bürokrácia által eltartott gazdaságot, amely ilyenformán persze sosem lehet képes eltartani magát az országot. Ennek a saját invenciónak úgy kell 34
