Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Bíró Zoltán: „Paraszti jövendő” - magyar jövőkép
Bíró Zoltán „Paraszti jövendő” — magyar jövőkép* ■X -A. két munkáspárt egyesülése után, 1948-ban a magyar demokratikus pártkoalíció csaknem úgy festett már, mint egy őszi eső áztatta roncstelep. Csonka pártok és pártmaradványok meredeztek az esőben az úgy-ahogy elplanírozott talajról a borongós-szürke bizonytalanságba. Ám volt még élet ezen a telepen, hiszen a frissen egyesült két munkáspárt mellett ott volt még a kisgazdapárti maradvány a maga zavarodottságával és egyre reménytelenebb, visszafogott vegetálásával, s ott volt a látszólag megelevenedett paraszt- párt. Az agrárpártok számára új kérdés merült fel a két munkáspárt egyesülésével. Korábban szóba került már többször, de most logikusan adódott a kérdés: nem volna-e célszerű az agrárpártoknak is egyesülni, s így kétpártos konstrukcióban továbbvinni a koalíciót? A Nemzeti Parasztpárt azonban, jó okkal, tartott ettől, hiszen — amint azt Tóth István a Nemzeti Parasztpárt történetében leírja — fennállt a veszélye annak, hogy ezzel az egyesüléssel egy nagy, erős párt jön létre, amely az egyedüli lehetőséget kínálja majd a puszta létével arra, hogy valamennyi, a kommunista párttal szemben ellenzékinek tekinthető politikai erő ide gyülekezzék, s ezzel az egyesült agrárpárt kitegye magát ugyanannak a veszélynek, aminek szemtanúi lehettek már korábban a kisgazdapárt esetében. Valószínűnek látszik ugyanakkor, hogy a kisgazdapárttal való egyesülés esetén, egy kétpártos formulában még ezzel a veszéllyel együtt is életképes és működőképes lehetett volna a demokratikus koalíció, de minden ilyen eshetőséget eleve megkérdőjelezett ekkor már szükségképpen a politikai létbizonytalanság félre nem söpörhető érzése és gondolata. Hiszen 48-ban reálisan számolni kellett azzal, hogy a parasztpárt politikai lehetőségei egyre inkább fogyatkoznak, s maga a párt, mint szervezet is, legfeljebb utolsó szalámidarabként maradhat fenn a Rákosi-féle szeletelődeszkán. Ebben a helyzetben már nem sok esély maradt egy nemzetileg érvényes magyar társadalmi jövőkép alakítgatására, ennek az ideje lejárt. A politikai realitás igényével egyedül a kommunisták állhatták volna elő egy ilyen kép határozott felvázolásával, Rákosiéknak azonban politikájuk továbbviteléhez és taktikájuk beteljesítéséhez ilyesmire nem volt szükségük, a népi demokratikus szólamokkal pedig többé-kevésbé eleget tudtak tenni annak az igénynek, hogy azért a maguk hatalmi helyzetében is mondjanak valamit a népnek. A demokratikus érzelmű népi fiatalság tekintélyes részét így is maguk mellé tudták állítani baloldali radikalizmusukkal, az pedig igazán nem juthatott eszükbe, hogy valódi szándékaikkal ekkor kendőzetlenül kiálljanak az egész nép elé, jól tudva, hogy tömegek félnek itt amúgy is a sztálini megoldásoktól: kollektivizálástól, kolhoztól, diktatúrától. Mégis ekkor jelenik meg egy könyv, amely paraszti és parasztpárti oldalról vázol fel egy viszonylag átfogó magyar társadalomképet, s éppen a parasztpárt vezére, Veres Péter tollából. Ez a könyv, a „Paraszti jövendő” azért robbanhatott bele a magyar közéletbe ekkor, mert Rákosiék, s a velük egységre lépett volt szociáldemokrata vezetők már a legkevésbé sem tudtak vagy akartak alternatívában gondolkodni a jövőt illetően. Ami * Ez az írás egy nagyobb tanulmány része 32
