Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Csengey Dénes: A zuhanó angyal (kisregény I. rész)

botos és tolókocsis vendégek megvakulásáról és megnyomorodásáról szóló történetek köré szerveződött kiterjedt társas élet.

— Evett már varjút? — kérdezte ismerősöm, miközben a harmadik cigarettára gyújtott ott az erdei pádon.

— Még nem.

— Majd fog. Az ember kétféle. Van, aki már evett, és van, aki még eztán fog enni.

— Nyilván bibliás ember lehetett, mert hozzátette: — A varjú is az ég madara. Mint maga meg én. Előbb mi őket, aztán meg majd ők minket. Rend van itt. Komoly rend. Hanem tudja, ezektől a tolószékes emberektől még én is tanulhattam egy keveset. Maga nagyon fiatal még, el se tudná gondolni, hogy mi mindent meg lehet enni. Még az üvegpolcot is. Azt mondják, azon sokáig eldolgozik a gyomor, az ember öt-hat napig nem érzi meg, hogy éhes.

Nem tudtam hozzászólni a dologhoz. Csecsemő voltam ott a felhős éjszakában a halk beszédű cigány ember mellett. Keserű cigarettafüstöt pöfékelő csecsemő, aki megpróbálja elképzelni, hogyan látna az ebéd elkészítéséhez egy egyedül lakott tizedik emeleti lakásban, ahol üres a konyha. Leves cipőfelsőrészből, bőrszíjból, gyapjúpulóverből? Sok sóval, méregerős paprikával elképzelhető. Sült kaktusz? A halott feleség régi kalapját megrabolva rántott papagájtoll? (A toll serkenti a ragadozó madarak emésztését.) Muskátlilevél ecetben? Pókok borsban megforgatva? Puhafa pácban? Nem is olyan egyszerű ez. A hétköznapi emberi világ szinte kizárólag emésztésre alkalmatlan anyagokból áll. Nem hittem az üvegpohár csodatévő erejében. Ahhoz nagyon sokat kell enni, puhát, folyékonyát, kocsonyásat, pépeset, hogy a gyomor körülpárnázhassa az apró, tűhegyes szilánkokat. Különben az ember a végbelén keresztül elvérzik.

És akkor hirtelen megértettem a különös, hajszolt és zavarbaejtő vidámság rögtönzéseiben élő diákokat, akikkel aznap megismerkedtem. Úgy kapkodnak ők is ide-oda egy emészthetetlen világban, úgy kóstolgatják Wittgenstein, Ingmar Bergman és Marcuse nevét, az egzisztencializmust és a faluszociográfiákat, a posztmodern prózát és a stencile- zett szamizdat kiadványokat, ahogy az én elképzelt éhes nyomorékom próbálna a hajkeféje nyelébe harapni, a bekecséből levest főzni vagy salátát készíteni a keserű levet eresztő dísznövényekből. Már értettem a hányinger édeskés gőzét, mely a torkomra tolult a nagy társaságban kierőltetett szónoklatom végén. Értettem Zénót, aki egész nap nem nézett a szemembe, csak rohant előttem harsányan és ágálva, lobogtatta szemem előtt a felületes barátságok színes kendőcskéit, amint az ügyes torreádor vakítja meg köpenyével a bikát, hogy eltéritse teste felől a szarvakat, az én iskolázatlanul otromba világalapító terveim felől várható kérdéseket. Ő már sejtette, hogy elég, ha a kezembe adja az étlapot, a többit elvégzi bennem maga az ebéd. Nem hazudott nekem, valóban legjobb tudása szerint akart bevezetni a városba és az egyetemre.

— Az üvegpohár nem jó — mondtam. — Csak virtusból engedheti meg magának az, akinek bőven van ennivalója.

— Ne gondolja! — felelte gordonkahangján a bajuszos férfi. — Nyerhet vele egypár napot. Aztán ha összehoz addig valamit magának, két kiló kenyér belével meg egy liter tejjel egy-kettőre kitakarítja a gyomrát. De ha nem, hár akkor is levan a gond. Na jöjjön

— állt fel aztán kényelmesen —, ezt a pár cigarettát már hagyjuk meg reggelre.

Egyik kezével a zseblámpát tartotta, a másikkal puhán a csuklómat, úgy vezetett be a

sűrű bozótosba. Amikor végül megálltunk, nedves és hűvös volt az arcom, gyönyörűséggel szívtam be a legázolt aljnövényzet nyers, erős illatát, és a lámpa cselédszobányi fényudvarában, műanyag fólia alatt megláttam a Nyírségből idefuvarozott hasas dunnát, a tömött, virágdíszes párnát.

— Itt lakok — mondta az ember. — Hozta Isten. Jöjjön, ágyazzunk meg, ráfér magára az alvás.

Megágyaztunk. A dunna alatt meleg volt, mint egy gőzfürdőben, és háttal simultunk egymáshoz, hogy elférjünk. A leveleken szétverődő esőcseppek permetben szálltak, felhőben ereszkedtek az arcomra, míg házigazdám ki nem nyúlt, és fel nem húzta a fejünk

19