Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Csengey Dénes: A zuhanó angyal (kisregény I. rész)

búbjáig a műanyag fóliát, amelyen attól fogva halk, vibráló neszezést hallottam: az ég kitartó szöszmötölését fölöttünk.

Büszke voltam, igen, határozottan emlékszem, büszkeség és boldogság öntött el arra a gondolatra, hogy íme, itt fekszem egy darab fólia alatt, mint egy kupac párolgó nedves rongy, leeresztett szemhéjam belső ernyőjén csillagcsordák kérődznek mozdulatlanul, és hallom, hogy fönt, az ólmos derengésben óvatosan szólongatni kezdik egymást a hajnal első madarai, a hátam mögött pedig egyenletes, nyugodt tempóban hortyog a férfi, aki egész éjszaka egyetlen szóval sem firtatta, hogy miért ragadtam torkon, mielőtt még az arcába néztem volna.

Soha még olyan jól nem aludtam életemben, mint aznap éjszaka. Amikor felébredtem, vékony, egészen alacsonyan lebegő és hullámzó ködlepedő ülte meg a verőfényben párázó erdő legalját. Félkönyökre támaszkodva már kiemeltem belőle az arcomat, és láttam, félig elmerülve úgy úszik ebben a langyos elemben a vackunk, akár egy tutaj valami nyugodt, végtelen óceánon.

Térdig, combközépig gázoltam ebben a napvilágtól megszínesedő, folyton változó alakú szivárványtöredékeket hintáztató, felbuktató, majd ismét elnyelő ködben, míg keresztülvágtam az erdőn az egyetem felé. Nadrágszáraimon, akár egy visszavonult áradás nyoma az ártéri faluban álló harangláb tartóoszlopain, még akkor is e meglábalható óceán érintésére emlékeztetett a térden felülre kúszó hűvös nedvesség, amikor évfolyamtársaim között az egyetemi polgárok esküjét mondtam az attikai mintákkal kövezett díszudvarban. Azt éreztem, tudok valamit, ami elmondhatatlan és elveszíthetetlen, és jól emlékeztem, mint ahogy máig jól emlékszem a bajuszos cigány férfi utolsó mondataira, tegezésbe fordult megszólítására, mellyel utamra engedett, amikor megmondtam neki, hogy el kell válnunk, mert nekem most már dolgom van az egyetemen.

— Az egyetemen? Ehe! Hát akkor menjél, fiacskám! És ha valamikor nem lesz ételed vagy szállásod, vagy nem tudod hová tenni a szívedet bánatodban, Bangót keressed. Az én vagyok. Nálam van hely. Aki ismer, majd megmondja neked, merre járok.

Úgy tettem el magamban ezt az utolsó mondatot, mint valami gazdag ígéretet.

De Bangót nem ismerte senki. A vakok és a nyomorékok a csónakázótó melletti bisztróban hírét se hallották soha, és mire napokkal később visszatértem a helyre, ahol együtt éjszakáztunk — magas lázzal járó idegkimerültségből lábadoztam, de pontosan eltaláltam arra az összetéveszthetetlen helyre —, már nem volt sehol a virágmintás ágynemű, csak egy sáros fóliadarabot láttam egy bokor ágain fennakadva.

Később ez a fóliadarab is eltűnt. Bangót csak én ismertem. Nyomtalan eltűnése cseppet sem zavart, sőt egészen rendjén valónak tűnt előttem, és mivel nem akartam beleavatkozni a természet munkájába, tíz éven át nem is kerestem, csak nyugodtan számon tartottam magamban azt a helyet, amely nála van biztosítva részemre, arra az esetre, ha nem tudnám hová tenni a szívemet bánatomban. És bármennyire komolytalannak látszik is, én hajlok arra a magyarázatra, hogy azért nem utaztam Rómába annak idején, azért nem jelentkeztem a megadott címen, egy újságíró-ügynökségnek álcázott toborzóirodán és azért nem lettem lesothói gerilla, mert nem akartam túl messzire távolodni ettől a helytől. Azután meglehet, a húsüzemmel szemközti kocsmában indított, aztán rövid úton csődbe ment polgári akadémia ingatag tervében is ott dolgozott a reménység, hogy Bangó esetleg tudomást szerez róla valahogy, és egy este váratlanul felbukkan.

Ám ezek csak találgatások. Az viszont egészen bizonyos, hogy ma reggel, amikor a Márciusi Frontról szóló előadásom előtt besétáltam az erdőbe, nagyon számítottam rá, nagyon számítottam a találkozásra. Őhozzá, ahhoz az óceánjáró tutajon egymás mellett átaludt éjszakához akartam fellebbezni dacos nyomorúságomban, tripperes gőgömben, hajótörött árvaságomban. Újból büszke akartam lenni arra, hogy úgy fekszem a csatakos avaron, mint egy kupac rongy. Tőle vártam, hogy magyarázatot adjon a könyökömön harapott mély sebre, tőle vártam, hogy a patkányvért visszaváltoztassa vörösborrá a poharamban, hogy tüntesse el a brutális megaláztatás pillanatfelvételeit Bujdosó Anna

20