Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Csengey Dénes: A zuhanó angyal (kisregény I. rész)

De hát az is nyilvánvaló, túlságosan nyilvánvaló volt ott a vérrel összekent asztalnál, kávézás közben, hogy ez csak egy lehetséges mentő gondolat. Az érdektelen szabadság, amiben üldögéltem, megengedte ezt a gondolatot, de nem kényszerített arra, hogy ragaszkodjam hozzá és nem sugalmazta, hogy bízzam benne. Miközben felöltöztem, rácsuktam a gyerekszoba ajtaját arra a lenyűgöző és megérinthetetlen csendéletre, amelyet Ágota, Bálint és Anna hátrahagyott nekem, és összekészítettem a délelőtti előadáshoz szükséges jegyzeteimet, azt éreztem, hogy a szabadságnak és a fájdalomnak nincsen szüksége bennem nagyszabású mentségekre, hogy amit fájdalmamban és szabadságomban elkövetek vagy elmulasztok, az nem szorul semmiféle igazolásra vagy indoklásra. Nem kell egybevágnia semmiféle tervvel, mint ahogy nem is magyarázná semmi, ami általa netán beteljesülne. És így rájöttem, hogy nem kell sokat törődnöm feljegyzéseimmel. Elég, ha hagyom, hogy készüljenek, míg csak el nem fogy belőlem a kíváncsiság, a figyelem és a pontosság, míg csak abba nem hagyom, félre nem teszem és el nem felejtem őket. Valószínű, hogy egy idő után maguktól válnak épp oly érdektelenné, mint az a fél órával korábban életbevágónak tűnő kérdés, hogy ugyan miként haraphattam a múlt éjszaka mély sebet a könyökömön.

Kár a szót vesztegetni rá.

Gyalog mentem az egyetemre, hogy útba ejthessem az ismerős hentesüzletet, ahol minden reggel hagymás vesevelőt készített egy tiszaháti táj szólásban beszélő kövér barna asszony. Akkor már két napja volt, hogy nem ettem, éreztem, hogy lázrohamszerűen elgyengülök, ahogy nyeltem nagy falatokban a puha kenyeret, és hozzá a forró, fűszeres ételt. Szemben velem egy vézna szőke lány evett a pultnál, akin látszott, hogy még az éjszakából jön, rossz kocsmák, hányásszagú vécék felől, szellőzetlen idegen szobából, mocskos lepedőről, és aki úgy viselte arcán a bűntudatot meg a kétségbeesést, mint egy olyan vasúti szerencsétlenség nyomait, amelyre nincsen műszakilag kielégítő magarázat. Ő volt az első ember, akit először alaposabban megnéztem, mióta Ágota és a gyerekek mögött becsukódott lakásunk bejárati ajtaja, és ahogyan figyeltem őt abban az ájulás előtti, szinte emelkedett kábulatban, mellyel a rég ízlelt étel váratlan rohama árasztotta el a testemet, megsejtettem, hogy Ágota távozásának súlyosabb következményei lehetnek, mint gondoltam volna akár az elmúlt két nap legsötétebb, legfenyegetőbb pillanataiban.

Az a vézna szőke lány a tanítványom volt. Bujdosó Annának hívták vagy Emmának, esetleg Bús Teréznek, jól emlékeztem arra a törékeny ácsolatú bájos arcra, amelyet ott a hentesüzlet pultjánál a nagy kenyérszelettel igyekezett takarni előlem. Nem mintha az az arc lett volna, mely magához láncolja a figyelmet. Az ilyen arc csak elsuhan néha a folyosókon halványan, szinte bocsánatkérően, olykor kihajol egy-egy pillanatra valami erős rajzolatú váll mögül, hogy elkapjon az előadásból fontosnak ítélt szavakat, a menzán általában a sor vége táján bukkan fel, a tanulmányi osztályon ötödéves korára sem jegyzik meg a nevét, vizsgákon megfelel, de fél órával később lehetetlen felidézni akár csak egy töredék mondatát is, olyan arc, olyan ember, akinek felbukkanását is, eltűnését is csak évekkel később véteti észre valami apró véletlen, és ha netán megemlíti valaki, hát csak olyanformán, hogy „tudod, a szőke, akinek az a felemás tornacipője volt”, vagy „a neve nem jut eszembe, emlékszel, akivel Fazekas Fefe járt, mielőtt feleségül vette Magdát”.

Éppen ezért vehettem baljós figyelmeztetésnek azt, hogy az évek óta néma arc most egyszerre megszólalt előttem. Vagy még inkább: nyüszíteni kezdett előttem. Ez a lány négy évig élt Julien Soréi, Rastignac vagy Werther elképzelt szerelmén meg kihűlt repeta tökfőzeléken, és mostanára odáig jutott, hogy akár a rákbeteg, napokban számolja az életét, kocsmáról kocsmára jár tüzelő szomorúsággal, abban bízva, hogy esetleg leszólítják, térdükre ültetik rossz lehelem, karikás szemű alakok, egy szabadnapján elbitangolt segédszínész, egy sérült futballista, vagy akár egy szabadszombatos fiatal raktáros a húsüzemből. És elmegy bárhová mindegyikkel, kölcsönkért albérleti szobába, munkásszállóra vagy akár a kerthelyiség sötét vécéjébe, mert leszerződött már jövendő munkaadójával, és úgy számít, addig tart az élete, amíg el nem foglalja asztalát a tiszaháti gimnázium tanári szobájában, ahol napközben fullánkos nyelvek vigyázzák majd a szüzességét, éjszaka pedig

13