Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - II. Kecskeméti Animációs Filmszemle, 1988. június 8-11. - Szekér Endre: Sütő András sikaszói gyémántjai
Szekér Endre Sütő András sikaszói gyémántjai iÍlyés Gyula Tihanyban, Németh László Sajkódon, Fábry Zoltán Stószon, Sütő András Sikaszón néz szembe önmagával és az őt körülvevő kis- és nagyvilággal. Sikaszó a Hargita alján, a Libán lábánál, a Nagy-Küküllő mellett található. Itt közel a fákhoz és a havasokhoz, sikaszói hajnalokon ült le az író a gyötrelmet és örömet egyszerre jelentő üres papír elé, hogy fennmaradásunk esélyeit latolgassa. „Sötét reverendás fenyői” néznek rá, távolabb pedig a Kicsi Romlás és a Nagy Romlás, a havasok. Megszólal neki a hegyi világ: a nyirfák felkiáltójelek, a fenyőfák reményszín-zöldek. S a csendben olykor nem indokolatlan a villoni kérdés: de hol van már a tavalyi hó? Itt a Hargita aljában közelebb van a természethez, gyakrabban érzi azt, hogy az Idő markában vagyunk. Meglepi a májusi hóhullás, figyeli az ősz bíborszin „erdőtüzét”. Sütő András „sikaszói fenyőforgácsoknak” nevezi szerényen kisebb írásait, melyeket valamilyen alkalomra készített el. De az alkalom sohasem jelentheti az írás „gyengébb” színvonalát. Hiszen Cs. Szabó László is külön kiemelte esszékötetének címében ezt: Alkalom. Sütő András írásai nem forgácsok, nem alkalom-formálta hevenyészett jegyzetek, hanem igazi írói igénnyel megformált munkák, gyémánt-keménységű írások. Az emberi magatartás és a nemzetiségi fennmaradás foglalkoztatja legtöbbször az írót. Az Idő markában című esszékötetében is aforizmaszerűen tömör és gondolati erejű megállapításain tűnődhettek el olvasói. „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk . . .” „Gondolkozzatok, ahogy akartok, de beszéljetek úgy, ahogy kell!” „Aki tehette, sohasem mulasztotta el az alkalmat, hogy a múlt arcát saját képére fesse.” S még folytathatnánk Sütő András esszéiből az aforisztikus gondolatokat sorjázva — mint egyik írásában Vekerdi László tette. Semmiképpen sem lebecsülendő az, ha egy-egy olvasott műből bennünk maradnak — élményként, emlékként, továbbfolytatásra serkentő gondolatként — az író megállapításai. A Sikaszói fenyőforgácsok című kötetében visszatér a megmaradás gondolatához. Fejtegetéseihez a hargitai természeti környezetből hoz olykor példát. Gergely bátyja kapcsán a szélben meghajtó, újra kiegyenesedő és mégis megmaradó füvek példáját idézi, mint egyik versében Buda Ferenc. De észreveszi a lehajtó füvek tragikus sorsát is. Máshol Bálint Tibor írói sorsáról szólva a hegyi pisztránggal példálózik. „Az igazi nagy tehetséggel úgy van az ember, miként a szivárványos pisztránggal, melyről tudni kell, hogy ahol kézzel megérintjük, penészfoltok támadnak rajta; a természetnek e csodálatos teremtménye saját univerzumának anyagán kívül semmilyen más anyag érintését sem tűrheti a sebesülés veszélye nélkül. Azt hiszem, a tehetség épp ezért a hegyi pisztránggal rokon, s nemcsak azért, mert az árral mindig szemben úszik, hanem önállóságának említett törvénye miatt is.” S ugyanitt felhívja a figyelmet egy Bálint Tibor-írásra, a Térj haza, orchidea címűre, melyben a földhöz ragaszkodás jelképét érzi felejthetetlennek. Hasonlóképpen jelképes erejű a „tűzfelelősségére” és a mindenkori igazi tűzfelelősökre utaló írás. Hisz a hajdani Bethlen Kollégiumban viselt diák-tisztség — az egész életre szólt. Ezt érezteti kötetének cikluscíme: Tűzfelelősök. A „tűzfelelősi” magatartás, a felnőtt felelősségviselés, az „ábeli felülkerekedés” gondolata több Írásában visszatér. A távolabbi múltba tekintve legtöbbször Bethlen Gábort idézi, ahogy a Nagyenyedi fügevirág című régebbi írásában is. A török hódoltság időszaká85
