Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - II. Kecskeméti Animációs Filmszemle, 1988. június 8-11. - Szekér Endre: Sütő András sikaszói gyémántjai

га pillant vissza olvasmányai közben: a túlélés ezernyi fajta csalafintaságán tűnődik. Majd észreveszi a „cinikus történelem” szörnyű helyzeteit, a legyőzőitek elhurcolását, a törökké nevelés módozatait, az anyanyelv és a név keserű elvesztését. A szebeni Scherer Márk sorsát vizsgálja, a befogadás és a hűtelenség lépcsőfokait, a besúgás és az árulás következményét: végül a szultán 1566-ban kivégeztette. A következtetés keményen kopogó mondatait most aforisztikus erővel fogalmazza meg Sütő: „Eszközemberként elhitte, hogy hisznek is benne. Kötéltáncosnak lenni: siralmas mesterség.” Más alkalmakkor pedig az írói művek mögött rejlő emberi-erkölcsi tartást, közösséget formálni akaró cselekvést figyeli. Most nem Balogh Edgár életművének egészét állítja elénk, hanem csak — látszólagos ez a kisebbítő „csak” — egy gesztusát. Amikor Balogh Edgár az ötvenes évek közepén kijött a börtönből, Marosvásárhelyt azonnal felkereste Sütőt „új cselekvési tervek színes pillangórajával”, karját kitárva csak ennyit mondott: „Mi lett volna! Nyilvánvaló tévedés volt, és ezzel az ügyet lezártnak tekintem.” Tehát nem emlegette börtönéveit, nem ecsetelte fájdalmait, hanem azonnal a tenniakarás, a nagyobb közösségért szólás, cselekvés foglalkoztatta. A mögötte levő nehéz évekre nem figyelt. „A történelem olyan, amilyen, s ha megengedjük magunknak a csodálkozás fényűzését — vallja Balogh Edgár minden mozdulatával —, saját erőinket raboljuk meg.” A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon munkálatain dolgozott és dolgozik, de — mint Sütő megjegyzi — az első kötet napvilágot látott 1981-ben, de a következő kötetek sajnos nem jelentek meg.

Az elidegenedés korában örömmel rajzol portrét egy olyan amerikai magyar költőről, aki „pompeji hűséggel” ragaszkodik nemzetéhez. Gyékényesi György magatartását tartja rokonszenvesnek: az illúziókat romboló, a hitet tápláló, a hűséget sugalló, a nemzet megtartó erejében bízó költői egyéniséget tartja nagyra. Hadd figyelmeztessünk újra Sütő képeire, a példázatos erőt megjelenítő természeti tapasztalatra: „Hinnünk kell benne, miként Erdélyben, a Békás-szoros sziklacsúcsain igazat kell adnunk a fenyőnek, amely maréknyi, már-már csipetnyi termőtalajon állja a szelek mindennapi ostromait.” így valóban méltó követője Sütő az illyési ötágú síp gondolatának. Hasonlóképpen nagy rokonszenwel mutatja be Tamás Menyhértet szerzői estjén. Ekkor is az írói-emberi sors alakulása izgatja: „Thészeuszi mindahányunk sorsa: valamiként le kell számolnunk a történelmi igazságtalanságok Minótauroszaival.” A magyar történelem keserű sorsfordulóit idézi Muhitól és Mohácstól a közelmúltig, és követi Tamás Menyhértet a bukovinai székelyekkel együtt a dunántúli dombok közé, ebben a történelmi hányattatásban. Különösen fontos a temesvári Állami Magyar Színház 25. évfordulójára írt Prológus, melyben a morális tartásra figyelmeztet, fejtartásról, gerincegyenesítésről ír. S ahogy Vajda János verse — vagy utóbb Lászlóffy Csaba Nappali virrasztása — egy példás magatartást állít elénk az önkényuralom időszakából, az 1848-as szabadságharc után, így emeli a költői virrasztás mellé a színészi virrasztást: „Thália templomának falaiba építettük be magunk, Kőmíves Kelemen-i áldozattal.”

„A mi mindennapi egyenes tartásunkat, emberi méltóságunkat add meg nekünk ma — édes Anyanyelvűnk”, folytatja Sütő a színházi köszöntőt. Vallomásainak középpontjában a megmaradás mellett a nyelv áll. Az anyanyelv „arany foglalatáról”, „templomáról”, szellemi vérhálózatáról, a nyelvi toleranciáról, újabb kölcsönszavainkról stb. ír. A nyelvi elnyomás régóta foglalkoztatja, mint írói téma, például a Perzsákban és A szuzai menyegzőben is. Világosan tudja, hogy a kisebbségi nyelvnek egyenrangúnak kell lenni a többségi nyelvvel. S a „nacionalista ott kezdődik, ahol valakit A MÁSIK anyanyelve idegesít. Innen már csak egy-két pohár alkohol — az ,idegen’ nyelvre rántott késig, a dorongig. Vagy éppen a pogromig.” Sütő Andrásnak a magyar nyelv pedig különösen sokat jelentett és jelent. Hiszen ő az, aki az Anyám könnyű álmot ígérben beszámol gyerekkorának nagy élményéről, Arany János Toldijának olvasásáról, melyben nyelvünk erdőzúgását hallgatta. О adja László unokájának Szavaink Nagyfejedelemségét — az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszékötetében. Sütő tudja, hogy mit jelentett neki, a kisfiúnak hajdan Kemény báróné mesemondása, a nagyenyedi Bethlen Kollégium magyar múltidézése. S most Sikaszón, a Hargita alján egy székely fiúcskának azt mondja: „minden magyar

86