Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Szepesi Attila: Arckép, távolodva (Szilágyi Domokos)
Nehéz egy harminc-egynehány éves költőről leírni azt, hogy „kései korszaka”, de a Felezőidő verseit olvasva nehéz ezt a kifejezést megkerülni. Nem egészen váratlanul szólal meg benne ez a hang, de felerősödik, hisz érett régen a Vivaldi-szonettekben, a Két virágénekben. A fekete festőben, az Ódában és Don Quijote szerenádjában. A keseredő költő túlcsordulóan érett versei ezek (közben az Öregek könyve érik benne!), már-már schuberti a hangszerelés, sőt néha távolabbról hallatszik, rokokósan, rejtett csipkékkel és csengettyűkkel, sőt még távolabbról, mint egy-egy Couperin-darab, ködös épületekkel és sejtelmes hangokkal (Muséte de Choisi, Muséte de Taverni). Könyv és fintor egyszerre valamennyi vers, túlérett, világító gyümölcs, melynek héját megüti már kissé a rozsda. Érettek, de befele-töppedőek, magukba-roppanók, fogynak, aszú sűrítményük kikristályosodik. Költőjük érzi a végítélet közelségét, és legszívesebben odacsapná az egészet, de még végigbukfencezik egy-egy versen, aztán visszanéz, csak vissza, előre soha többé — ott sötét van —, már nem egészen ő az, aki a verseket írja és akit a versek írnak. „Jómagam kezdek végképp kimerülni (testileg is), és már-már azon a ponton vagyok, hogy — Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten! és meddig.” Számtalan jele volt már a közeledő tragédiának, de sosem tudtam egészen elhinni. Azt gondoltam, van e sűrűsödő keserűségben valami magamórikálás a halál arca előtt, szeretet- vágyó póz, vigyor a fekete ábrázatra, és aki eljut idáig, igazán semmi akadálya annak hogy, hosszú életű legyen. Korábban is voltak rejtélyes elhallgatásai, hosszú eltűnései, de legutoljára már mindenki tudta, aki a közelében lehetett, hogy nem fogják élve viszontlátni. Amit én oly nehezen értettem meg életében, azt Weöres Sándor pontosan fejezte ki egy beszélgetés alkalmával, a maga bonyolultan egyszerű módján: „Megjelölt ember volt.” „Szeretnék élni 2000-ig” — írta egy korai versében. Akkor lenne 62 esztendős. A hinduknál ez mérhetetlenül kevés idő, ott 72 esztendő egyetlen másodperc a világórán. 24
