Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Szepesi Attila: Arckép, távolodva (Szilágyi Domokos)
ny-európai államban, az óceán partján (a Benelux államokra fajzik a környezet). Néki a hátrahagyott versei (1949-1955); jó torzkép és torz humor 4- megínnyi világirodalmi nagyság ("Thomas Mann, Breton, Brecht, usw.) találkozásai a taggal stb. A vége nagy megdicsőülés: a holta után azok avatják halhatatlanná, akiket utált.” Mint szokás. De — munka ide, önfeledt szófutamok oda — a levél végén újra a keserű sorok: „Fáradt vagyok, minden csontom fáj. Apám meghalt szept. 27-én (elütötte egy teherkocsi); most ment volna nyugdíjba — a papokat 70 éves korban nyugdíjazzák. Fárasztó út volt, autóstoppal Szatmárig + a temetéssel járó (jórészt ízléstelen) fölhajtás, másnap hajnalban pedig vissza, mert Máriának munkába kellett állnia . . . Anyám csak fele nyugdíját fogja kapni annak, amit apám kapott volna — 1600:2 = 800, úgyhogy nekem kell majd segítenem, mert tisztelt testvéreimre (heten mint a gonoszok) nem számíthatok, becsületsértő viszonyban állok az egész famíliával, mivel én vagyok a jó hülye, aki ingyen kapom a pénzt, zsákostul.” Ez a keserű, már-már vagdalkozó hang gyakran eluralkodik a leveleken, mintha minden gesztus, napi esemény mögött sebző szándékot sejtene, miközben egyre jobban magába zárkózik és nincs szándék, amely ezt a magányt feltörje ... Másik alkalommal este kerestük fel őket kolozsvári lakásukon. Nagy, enyhén spicces társaság érkezett, Deák Tamásékra emlékszem, Szakolczay Lajosra és Kovács Sándor Ivánra, Sziládi Janira és szegény jó Majtényi Erikre, Szász Jánosra, Palocsay Zsigára meg Fülöp Miklósra, aki akkor még nem döntötte el, hogy operaénekes legyen, vagy regényíró (aztán énekelt még néhány basszus-szerepet — és a regényírást választotta, kár, hogy ezt idehaza kevesen tudják). Becsődült az egész köd-, félhomály- és borszagú társaság a szűk lakásba, szegény Szisz riadtan nézett végig rajtunk, aztán kedvesen vigyorgott, tett-vett, de pohárhoz nem nyúlt — tilos volt neki, gyógyszereken élt — párnákat lökött odébb, asztalt terített, sután bicegett ide-oda a szobában (bottal járt ekkor egy baleset utóhatásaként) a csilláron függő kosárkából kiosztotta az esti cukrot-csokoládét a gyerekeknek, aztán az emelkedett hangulatú társaságból kiszökött a konyhába, szendvicseket akart csinálni, kávét főzött, poharakat lötykölt el, de a tárgyak nem álltak meg a kezében, potyogott minden jobbra-balra, sonkák és paprikák, tojásszeletek és savanyúkáposzta-kígyók, végül Mária kiszaladt a konyhába felmentő seregként, Szisz visszajött, lekuporodott egy sámlira, unszolásunkra felolvasta egy új versét (már a Felezőidő korszakot élte akkor), kiosztott egy-két szitkot a jelenlevő szerkesztőknek (sajtóhibák! ezekre olyan érzékeny volt, mint egy-egy késszúrásra), segített Szász Jánosnak Bukarestet hívni telefonon, ahol Méliusz Józsefet aznap vitték szívrohammal kórházba, halkan kínálgatta a társaságot — miután a kávé és a szendvicsek megszülettek Mária jóvoltából —, „Uraim, uraim” aztán leült és hallgatott. Ha a görögöknél hirtelen beállt a csönd társalgás közben, azt mondták: Hermész lépett a szobába. Szilágyi Domokos szerette ezeket a hermészi hallgatásokat, a csönd születését, ahogy a hang még tovább vibrál a levegőben, távolodik, miközben felfénylenek az arcok és tárgyak, beáll a kövek és szívdobbanások békéje, Hermész, a „lélekvezető” végigmegy a szobán, aztán egy hang újra felsebzi a csöndet, egy tovahúzó autó zaja, egy sirály rikoltása, vagy az emberi szó. Hosszan lehetett vele szótlanul ülni egy ablak előtt, egy park padján, egy folyóparti kövön. Kedvenc zenéje Bach Die Kunst der Fugé-ja volt, a megszerkesztett csönd, ez a levegőre írt hatalmas katedrális. Ott ült a társaság elszótlanodva a kolozsvári lakás szűk szobájában, a félhomályban, mintha a tenger alatt ülne, vagy legalábbis egy tengervízzel teli, oldalról megvilágított akváriumban: arcok a hetvenes évekből, arcok Naconxypánból, fintorgó, izzadt, szendvicset rágó, kivörösödött, méla, pohárra hajló arcok, Hermész csöndjében szavakat keresve és szavakat nem találva — egyik-másik arc ma már csak fényképről néz vissza, közel a társaság fele, talán a jobbik fele, ahogy lenni szokott. . . „Döglődöm, hónapok óta állandóan fáj a hátam, a lábam pedig nem méltóztatik javulni. Ne haragudj, mindegy, úgyis felfordulunk. Új kötetem megjelent, itt küldöm, bizonyára enyhe utálattal olvasod majd, mert az egész Dolce stil nuovo.” 23
