Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Takács Imre: A fáradt rembrandti sapka alatt
Takács Imre A fáradt rembrandti sapka alatt M r -A.iket írok le ezredszer? Miket írok le százezredszer? Győzöm-e annyiszor leírni, ahányszor rámrétegződött az életem. . .? A nagyfiam hozott köveket nekem az Atlantióceánból. Volt köztük egy olyan — volt, mert elajándékoztam, vagy elcsenték —, amelyik tulajdonképpen egy letört bazalt-csöcs volt, Bazalt-csöcs, de benőve, berétegezve több milliméteres üledékkel. Ez az „üledék”, rárakódás, rákövülés ezer évet is jelenthet. Én pedig csak hatvanegy éve élek. Mi ez? A milliméter hány ezreléke szerint lehetne mégis — lehet is! — lehántani rólam a rétegeket. Láttam Szilágyi Domokost (1938—1976) akkor, mikoris A Volga Nyugaton járt, a Volga Nyugatra indult, a Volga Nyugatra készült menni. Ezt ugyanakkor én nem tudtam. Se a Volgát nem tudtam, se a Nyugatot nem. Én csak mentem a Lacikával, tisztességesen szólva Nagy Lászlóval a Nimródba — nem is ebédelni, mivel én a „kolhozban” ebédeltem, hanem Nagy Lászlónak az ebédeléséhez statisztálni. Nagy László az Alpári Gyula utca-korszakban az És szerkesztőségi munkatársaival szokott ebédelni a Vadásztanya vagy Vadász vendéglőben a Vadász téren, amit is elrontottak — akaratlanul — a metró építéséhez nélkülözhetetlen függőaknákkal, a függőaknák kilátszó részeivel, a függőaknákban működő liftek kétemeletes bódéival. Voltam a társaságában ott is. Voltam. Az ugyan nem volt a kettőnk társasága. A kettőnk társasága — kibővülve Kiss Annával és még egy-két emberrel néha — a Széchenyi utcai korszakban, a Nimród vendéglőben alakult ki. Ott mondtam egyszer Lacinak: Vettem bicskát. — Mennyiért, milyen bicskát? — Mondtam, hogy kilenc forintért vettem egy csehszlovák gyártmányú kést. — Fogadjunk, hogy az enyémmel elvágom — mondta. És talán el is vágja, ha mutatom, bár talán mutattam is, de a kivagyiságra nem került sor. így ültünk egyszer együtt a Budapesten vendégeskedő Sütő Andrással is. Én egy fiatal költőt is odavittem magammal, mondva neki előre, hogy miféle társaságban leszünk majd a különteremben. Az a sor a Nagy László halálára írt versemben, hogy „Szerette volna sokszor a kardot kirántani” — ebből a beszélgetésből jött föl az agyam mélységéből. A leülés ugyan nem volt jó, nem volt szerencsés. A két legfontosabb ember nem ült egymáshoz elég közel. Mi — hogyha jól emlékszem — az asztal végénél ültünk. A leülési hibák beljebb voltak. Valami azért összeállt, a kard markolata a kézben izzott. . . Néha milyen szelid volt ő! Epés, amikor epés, de máskor Szent György, de csak a Sárkány ellen, akivel persze mikor lehet igazán szembesülni. . .! Ki az isten gondolta volna, hogy az az ember a vendégünk, aki majd a Farkasréti temetőben fogja búcsúztatni a legfőbb vendéglátót! Ki az isten gondolta volna, és az az isten is ki, aki ezt akarta, és még az az isten is ki, akinek ez ellen most már utólag egy szava lehet. . .? Én csöndben voltam. Kiss Anna is csöndben volt. Sütő András se vitézkedett. Nagy Lászlóban volt csak valami aznapra gyulladt, de már régóta égő harag. Esküszöm, csodálkoztam. Meglepett akkor a készségével. Nem árulta el máskor, nap mint nap, hogy az erdélyi magyarság ügyét hogyan érzi. Bár egyszer mondta nekem — vagy többen voltunk? — Én nem megyek ki oda, mert félek, hogy elsírom magamat. Mégis kiment. Kétszer kiment, harmadszorra is kiment volna . . . De hetvenhét őszén meghalt Kormos István, és ki gondolt volna arra, hogy hetvennyolc első havában pedig meghal ő is! Fényképek 15
