Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Takács Imre: A fáradt rembrandti sapka alatt
— de bizonyára egyebek is — maradtak a két utazásból. A három Vitéz két utazásából. Őt is ismerem, aki vitte őket, ismerem Zelnik Jóskát. Levigyoroghattak egyízben egy kalotaszegi ház fölső házának a tornácáról. Aztán máshol is jártak. Kormos István búcsúztatójában mondta Nagy László: Nem viszünk már könyveket a Szeret partjára a kislányoknak. Nem vittek. És most ki visz? Ki viszi át a szerelmet, arra a túlsó partra ...? Arra a messzire való partra .. .? Ez nekünk szép műsor volt! Czine Mihály népdalt énekel a kórházban az agyvérzéses Kiss Ferinek. A másik kettőnek pedig nem énekel. Nekik már nem énekelhet. Vége. Szegény kislányok, szegények! — Laci-paci bácsi már oda nem megy. A múltkor a hentesboltban a legrokonszenvesebb legény egy bürke-lepedőt lebbentett meg. — Jó lenne ez sárkányrepülőnek is — mondtam neki. És ő értette, hogy ez absztrakció. Ide ugyan egy kissé közönséges absztrakció — de valami röpülő szőnyeg! — Sárkányröpülő! — Mégis, mégis! Mint a pitypang ejtőernyője a pitypang magva fölött. Mint gondolat.,. A TEMETÉSEN — Marosi Júlia vezényletével — az odavalósi dalok szóltak. Tehát a különteremben vagyunk, és Sütő András terhére is egyben, hiszen ki tartja ésszerűnek, ha tizenöten hallgatják, amit egy-egynek mondana szívesebben. Nem is hangozhatott el ott fontos dolog. Később a Susogógím-üzenet. . .! Nem szabad — nem is lehet — irodalmat csinálni bámészokkal, mégha azok a bámészok külön-külön kompetensek is a dologban. * * * Föl kellett idéznem mindezeket, hogy odakanyarodjak a fáradt rembrandti sapka alá. Hogy' kerültem én oda, azt nem is tudom. Valószínűleg úgy, mint más sapkák alá. Ment a Volga Nyugatra — azt se tudtam. Nem tudtam, hogy a Volga Nyugatra megy. Föl egészen Skandináviáig. Majtényi Erikről se tudtam sokat, holott a találkozás, az összetalálkozás és a beszélgetés központi alakja ő volt. Nem tudtam a lányáról se, vagy az egyik lányáról — ma se tudom ezt pontosan —, aki vezette néha a kocsit az Erik helyett. Szilágyi Domokos később egy naplót — befejezetlen naplót — írt erről az utazásról. A müncheni részlet is gyönyörű! — arra emlékszem külön! — és az egésznek a hangneme! . . . De most még Pesten vannak. A magyar irodalom fellegvárában — vagy bunkerében? —, és a berendezés is rossz, és minden rossz, minden kiábrándító és lehangoló. Talán még maga az isten is vak. (Ül a társaságban egy szerencsétlen, akinek még Volgája sincs, még egy rendes cipője sincs, egy rendes öltönye sincs, felesége sincs, talán szeretője sincs éppen, de a fizetésének a 150%-át gyerektartásra adja, drága pesti lakást bérel a keresetéből — telefonosat, kétszobásat. Tulajdonképpen ’’kéglis” ember, akit ki lehet használni kulcs-kéréssel, akinek a lepedőjét ott lehet hagyni foltosán, de aki jégfalas verseket ír, a szakadó esőben gyalogol át a Lánchídon, mindig a társaság szélén ülve kapcsolja be az agya magnetofonját, mivel valódi magnója sincs. „Itthon” él otthontalanul, mivel szerencsétlen. (Ugyanezt Kormos István a halála napján fogalmazta meg jobbacskán az Új írás szerkesztőségének afféle ottragadós, késő délutáni beszélgetésén, tanyázásán. Évek múlva Győri Jánostól tudtam meg.) Egy szerencséje van csupán — már ennek a szerencsétlennek —, hogy folytonosan alulról szemlélheti a világot, amelyet nemzedéktársai fölülről néznek és „rendeznek”. Amiféle rendezésből persze — és néha-néha — valami kevés, kevéske igaz is szokott lenni. Máskor pedig a SOK fogalmát is közelíteni látszott ez a kevés.) Közeledjünk végre Szilágyi Domokoshoz! Az ilyen köteteim, mint a Sajtóértekezlet, Nagy László érdeklődését aligha keltette föl. Más volt az ő kánonja, és volt oka rá bőven, hogy idegenkedjen a „fagyos kutyaszar”-féle költészettől. Vagy az olyasfélének vélt költészettől. (Maradjunk most abban az időben, ahol voltunk, amelyikben ott a Nimródban együtt voltunk! Ne próbáljunk okosak lenni utólag, még a zseninek járó tapintat, a két zseninek járó tapintat kárminpalástja alatt se! 16
