Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Beke György: Sz. D.-epizódok

Hegedűszonátát s így tovább. Utalhatok Kosztolányi közismert eszmefuttatására, hogy tudniillik a kötöttség — no persze nem a teljes és nem mindegyik — afféle csakazértis-kiva- gyiságformán ösztönzi a művészt.

— Egyszer nagyon ironikusan azt felelted egy kérdésre: azért jöttél Bukarestbe, mert itt nem kell köszönnöd mindenkinek. Vagyis jóval kevesebben ismernek. Személyesen csakugyan. Búcsúzóul mégis barátaidról, illetve bukaresti „közérzetedről” szeretnélek megkérdezni. Egy Bukarestben élő fiatal magyar költő életérzéséről.

— „Bútoraim árnyak, barátaim nincsenek” — mondhatnám József Attillával, de akkor hazudnám. Nem vagyok kimondottan társasági természet; egy esztendőben két-háromszor kitombolom magam, aztán megülök itthon. Bukaresti magyar költői életérzés? Nem tudom, van-e ilyen egyáltalán. Jómagam ugyanazon az írógépen kopogok Bukarestben is meg — mondjuk — Vargyason is. Lehet, hogy mások másként vannak.

6.

Vargyas Bukarest ellenpontjaként, másik pólusként úgy hangzott, mint a szülőhely emlegetése. Pedig csak rövid s végül is bizonytalan megálló volt ez a falu a költő életútján.

Nem létező szülőföld — ezt a meghökkentő címet adta vallomásának Sz. D. az 1974-es Utunk Évkönyv ben. Romániai magyar költők, írók mutatják be szülőföldjüket, beszéltek elindító gyerekkori élményeikről, ő pedig:

„Azzal kell kezdenem, hogy nekem tulajdonképpen nincs is szülőföldem. így hát a dolog tárgytalan is volna és befejezhetnők.

Csakhogy szülőföldnek mindenáron lennie kell. De, azt hiszem, ez nem baj. Baj az, hogy írni kell róla. Még akkor is, ha nincs.

Próbáljam hát megmagyarázni. Nagysomkúton születtem, de nevén kívül egyebet nem tudok róla. Pár hónapos voltam, midőn szüleim Magyarláposra költöztek. Ebben a Cibles- alji, vegyes lakosságú községben nőttem föl (járási székhely volt; néhány éve városi rangra emelték); és hát tulajdonképpen ezt tarthatom szülőföldemnek. Nyelvileg a szó mezőségi és meglehetősen romlott; de annak idején (a negyvenes évek végén) erős hagyományőrző volt — akadtak még, akik népviseletben jártak (alföldiben: borjúszájú ing, bő gatya, pitykés mellény, árvalányhajas pörge kalap — falu végére járt az iskola t;ánccsoportja jelmezért.)

Érdekesebb a szomszéd falu: druszám (avagy, mint a székelységben mondják: játom): Domokos, Nyelvjárássziget; szintén mezőségi. Tudtommal 1938-ban gyűjtött ott Szabó T. Attila, s azóta senki. Pedig érdemes volna. A népviselet ott még inkább dívott (ma már aligha; de a szigetség megmaradt.)

Végül is mit kaptam? Nyelvileg — valószínűleg, élőben legalábbis — nagyon keveset. A tájat azóta is szeretem, rühellem a síkvidéket. Sokat kirándultunk, nyaranta meg napestig a Láposban lubickoltunk. Aztán köt egy sír is, legidősebb bátyámé.

És talán mégiscsak a nem létező szülőföld a legfeledhetetlenebb”.

Mit kapott ez a „nem létező” szülőföld költő-fiától?

Kolozsvárról Nagybányára az országút Nagysomkúton visz át. Megállók a református parókia előtt, a templom mellett. Ez tehát a Szilágyi Domokos szülőháza! Szerény épület itt, ahol a tekintetes „megyeháza” állott — Kővárvidék székhelye volt ez a helység az 1876-os közigazgatási rendezésig —, ahol most blokkok emelkednek és jómódú magánházak. De hát ha szegény az eklézsia . . . Somkútnak a századfordulón is alig 147 református lakója volt, római katolikus is csak 290. A magyar lakosság inkább iparos rendű. A kereskedelem virágzása a majdnem 500 somkúti zsidó érdeme volt... Szilágyi Domokos édesapja olyan szegény pap itt, hogy utódja nem is akadt a nélkülözésben. Magyarberkesz- ről jár most ki a tiszteletes úr, mondja a templom sáncmartján kaszáló férfi, berkeszi ő is, emiatt ilyen jól tájékozott.

Azért bekopogok. Lebben az ajtónyílást takaró lepedő, fiatal lány jelenik meg, csak

12