Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Beke György: Sz. D.-epizódok
dis. Épp ilyen párhuzamok segítségével szeretném közelebb hozni a magyar olvasóhoz Eminescu világát. — Monográfiád megírásához készülve, minden bizonnyal Eminescu költeményeinek magyar tolmácsolásait is bíráló szemmel olvastad újra. Milyennek találod a magyar Emi- nescut? — Eminescu évekig csiszolgatta verseit. Rengeteg papírt fogyasztott, gyötrődött a fogalmazással, de amit aztán kiadott a kezéből — aránylag keveset közölt —, az tökéletes, már amennyire emberi dolog tökéletes lehet. Azt hiszem, a fordítónak is ehhez a módszerhez kell folyamodnia. Vagyis éveket rászánni. Ilyen gondolattal magam is kacérkodom. A meglévő fordítások? Áprilyéi, Dsidáéi pompásak. — Készülő könyved modellje esztendőkkel ezelőtt megjelent Arany János-monográfiád lesz-e? Számomra például igazi szellemi izgalmat jelentett, hogy az legalább annyira szól Szilágyi Domokosról, mint Arany Jánosról. Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténete úgy értékeli, hogy Arany-könyved „egy XX. századi nonkonformista költő irodalom- történeti esszébe öltöztetett ars poeticája”. Új monográfiád megírásában is hasonló szándék vezet? — Nem. Egyébként, mint látom, te már direkte monográfiának nevezed. Ha Muzsnay meghallja! . . . — Az a bírálat, a Muzsnay Árpádé, szerintem abban tévedett nagyot, hogy Aranymonográfiádat az iskolás tankönyvek mércéjével mérte. — Ä belső címlapon ez állott: kismonográfia. Hogy ezt a fából vaskarikát kicsodának a pihent agya ötlötte ki, arra igazán kíváncsi volnék. Mintha azt mondaná: zseb-óriásdaru. Nos, az Eminescu-könyv valamivel szabályosabb életrajz lesz. Persze, nem állok jót magamért, ha rám jön a fecsegés. — Monográfiádban mi lesz, ha kialakult már, a magad egyéni, másnál nem található mondanivalója Eminescuról? — Ezt majd én fogom megkérdezni tőled, ha elolvastad. — Egyvalamire már most nagyon kíváncsi lennék. Miként közelíted meg Eminescu állítólagos pesszimizmusát, amely oly sok vita forrása volt eddig, és annyi hamis elméletet szült? — Nincs pesszimista költő. Aki igazán pesszimista, az nem ír — ennek sem látja értelmét —, hanem fölakasztja magát. Vannak az embernek rossz percei, napjai, esetleg évei is. De ilyenkor is öröm, ha szépen, művészi megfogalmazásban tálalja azt, amit akkor érez vagy gondol. Elsa Morante szerint a szépirodalom növeli az ember vitalitását. A föntebbi értelemben még a „pesszimista” vers is. — Legutóbb Matei Cálinescu izgalmas erkölcsi, bölcseleti kérdéseket tárgyaló könyvét, a Zacharias Lichter élete és nézeteit ültetted át magyarra. Miként jutottál el fordítóként ehhez a műhöz? Mi vonzott hozzá? — Töredelmesen megvallom, hogy nem én fedeztem föl magamnak, megrendelésre fordítottam, Domokos Géza kérte. Nem bántam meg — tehát a kérdést így lehetne módosítani: mi vonz most? Nagyon sok. (Először is a benne levő munkám.) Az eredeti gondolkodásmód, szigorú de szabatos és szép értekező próza-, esszéstílus. Ez az egyetlen műfaj — szerintem —, amelyben maradéktalanul érvényesülhet az ember nyelvi, stilisztikai tudása, szándéka stb. A széppróza — s némely vers is — már ábrázol, s ha ilyenkor híven akarom követni a valóságot — hogy egyetlen példát idézzek —, nem alkalmazhatom következetesen az ikes igéket. Ez pedig bosszant. Szeretem a nyelvet, az anyanyelvet, különben is: minden nyelv szép, ha szépen beszélik (vagy írják!); nos, ilyen értelemben konzervatív vagyok. Hogy visszakanyarodjak egy kicsit: én általában, megboldogult szabadúszó koromban, nem mindig engedhettem meg magamnak, hogy csakis azt fordítsam, ami nekem tetszik. Legtöbbször szerencsém volt. Mint most is. Aztán meg a silány posztóból is igyekeztem tetszetős ruhát szabni. Más kérdés, mennyire sikerült. Mellesleg: Mozart megrendelésre írta az Eine kleine Nachtmusikot, a Rekviemet, Bartók a Zenét, Divertimentót, Concertót, 11