Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Vita az élet értékéről és minőségéről - Csorba Piroska: Kísérletek a humanizmusra
tékei szerint nem tud egyetérteni — aminek konklúziója az: humanizmusunk tartalma át- és leértékelődött, újra kellene fogalmazni. Erre a monológra reagálok most, s Kunszabó Ferenc gondolataiból kiindulva folytatom tovább innen a magam oldaláról a beszélgetést. Az írás pozitív szándékú, nemes indíttatású, az emberekért, az emberiségért és emberségünkért aggódik. Könyvrészlete mégis kihívás, a kesztyűt föl kell vennie az olvasónak ... Hat témát érint Kunszabó Ferenc — valamennyi „nehéz” kérdés, nem maradhatunk közömbösek velük szemben. Az író álláspontja, sugallt megoldási javaslata nem mindig a jelenleg érvényes megoldási módozattal azonos. (Ha azok ugyan megoldásnak, s nem elodázásnak nevezhetők bizonyos esetekben, avagy nem efféle „jobb híján” megoldások.) Hogy „vissza”beszédemben valamiféle rendszer legyen, hadd szedjem pontokba az író gondolatait: 1. Álhumánusnak tartja azokat az időseknek az életbentartását, akik fizikailag, szellemileg már annyira leromlottak, hogy a létük „állatnak is méltatlan, lét alatti lét”. Lényegében tehát az aktív eutanázia mellett voksol. Nézete eltér az egészségügy mai gyakorlatától és álláspontjától. Az emberi életről ma a legreménytelenebb esetben sem mondanak le, szántszándékkal nem rövidítik meg. Ezt a nemes eszményt érzi megcsúfolva az író idős rokonának siralmas betegágya mellett... Az együttérzés racionalizmusa — és nem a kíméletlenség — mondatja vele, hogy emberségesebb lenne őt megfosztani ettől az élettől, mert ez már nem azonos azzal, amilyen volt, amilyet az illető valaha is kívánt magának ... El tudom képzelni a katartikus hatást, amelyet szeretteink emberfeletti kínja és emberalatti állapota ébreszthet bennünk és mégis berzenkedem attól, hogy megigeneljem a sugallt javaslatot. Nem potenciális betegként tiltakozom (tőlem elvehetnék az „elaljasult” életet), de akkor, amikor annak helyébe képzelem magam, aki a „végrehajtó” lenne .. . Nem tudnám beadni azt a bizonyos injekciót senkinek, mert emberölésnek érezném — s az a legnagyobb bűnök egyike az én szememben. De játsszunk el a gondolattal: törvényeink legalizálnák az aktív eutanáziát. Egy erre kijelölt orvosi bizottságnak joga lenne eldönteni, hogy ki az, akit már nem érdemes életben tartani... Kérdezem: ki vállalkozna az efféle bírói szerepre? S ki a végrehajtásra? S ha lenne vállalkozó, mivé válna a személyisége, ha nap nap után emberek életét kellene elvennie? S talán naiv a kérdésfeltevés: de ki tudja biztosan, hogy meg kivánna-e válni az életétől az a szenilis, korábbi lehetőségeihez képest valóban minimálisra korlátozott élettérben élő, szenvedő beteg. Tudata vajon elfogadná-e visszafordíthatatlan állapotát, a halálraítélés tényét? Vajon az emberben — még a legkilátástalanabb helyzetben is — nem munkál-e ott a remény, a várakozás a csodára? Vajon a szenvedések tetőfokán kimondott halálvágy nem válna-e semmissé, ha tűrhetővé csitulnak a fájdalmak? De játsszuk tovább: dönthetne a felnőtt ember, felelőssége teljes tudatában, hogy majdan, magatehetetlenné válván, meghülyülvén kéri-e azt a bizonyos injekciót. A nyilatkozatát akár a személyi igazolványában is tarthatná — ily módon látszólag a döntés felelősségében is osztozna az orvossal. Csakhogy most is kételyeim vannak: az az ember, aki akkor döntött, amikor mindez még távoli eshetőségnek tűnt — azonos-e azzal az emberrel, aki majd a kórházi ágyon fekszik? Nem fog-e akkor — minden látszólagos logika ellenére — ragaszkodni az élethez? S ha már nincs ereje, szava kimondani előző „kívánsága” visszavonását? Az ember változik, tehát következetlen. Orvos ismerősöm mesélte, hogy kezelt egyszer egy idős lelkészt, aki tudatában volt gyógyíthatatlan betegségének, s a rátörő fájdalomrohamok csöndes szünetében azt kérte tőle, hogy a következő ilyen rohamnál szüntesse meg végleg a szenvedéseit. — Hogyan kérhet éppen Ön ilyet? A hite szerint bűn — érvelt az orvos. — Tudom. De nem akarom, hogy a testem föllázadjon az Istenem ellen — válaszolta a lelkész és megismételte a kérését, orvosát föloldozva előre. 35
