Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Vita az élet értékéről és minőségéről - Csorba Piroska: Kísérletek a humanizmusra
Szerencsére (?) a következő roham megoldott mindent. Azt már az idős lelkész nem élte túl. Ismerősöm azt mondta, hogy bár a lelkész helyében ő is ezt kérte volna, megtenni mégis képtelen lenne. Sohasem ismételhető, egyszeri „példányok” vagyunk mindannyian, épp ezért úgy vélem, hogy az emberi élet — függetlenül attól, hogy a társadalom számára hasznos-e, vagy éppen teher — egyformán sérthetetlen, nincs, nem lehet jogunk megfosztani tőle senkit. Furcsa kettősség ... ha velem tennék, talán nem bánnám — de megtenni nem tudnám ... Nem tudom melyikünké az igazi humanizmus (lehet, hogy nem az enyém), de akárcsak Ruff Imre, én is képtelenségnek tartom ezt a megoldást. 2. Nagyobbrészt az előzőekből fakad Kunszabó Ferenc következő megállapítása. A mai társadalomban nincs helye az öregeknek, „leírjuk” őket, kizárjuk mindennapjainkból, rideg szociális intézményekbe dugjuk. Közben persze rosszul érezzük magunkat, egy egész társadalom érzi, hogy mindez csak pótmegoldás. Maradéktalanul egyetértek ebben Kunszabó Ferenccel. Az öregek, a vének hajdanában a társadalom irányítói voltak, ma jó ha megtűrjük őket, de beleszólni nem engedjük semmilyen érdemleges dologba. Hogy is írta Karinthy? Miért büszke a fiatalságára ifjú ember? Tíz év múlva a fiatalsága nem lesz sehol, ellenben én tíz — sőt ha megérem, akkor húsz, harminc — év múlva is öreg leszek ... Szociális otthonok helyett a családokban kellene élniük az öregeknek. Nem természetes a nemzedékek elkülönítése. A nagycsaládoknak, ahol unokák és nagyszülők együtt élhetnek, észrevehető többlete van — igaz, nem a mérhető anyagi javakban, hanem a szociális érzékben, szervezőkészségben, alkalmazkodásban, tűrőképességben, empátiában. Ám ehhez mégis csak kell egyvalaki a családban, aki körül — mint Nap körül a bolygók — keringhetnek a többiek. Régen a családanyáé volt ez a szerep. Ő sugározta maga köré az otthon légkörét, amelyben biztonságban érezhette magát a pár hónapos csecsemő és az elaggott szülő is. Ez lenne az emberhez méltó megoldás. Csakhogy jönnek a realitás ellenérvei: — Hol? Panellakásokban? — Hogyan? Dolgozó nők mellett, akik gyereket is csak a vacsora és a tévéfilm közötti szünetben „nevelnek”? (Nem jószántukból, hanem mert burkolt kényszer kényszeríti őket erre.) — Ki vágyna ma arra, hogy a régi típusú családanya legyen? — A XX. század embere pár hónapos korától élete végéig intézmények lakója... bölcsőde, óvoda, napközi, szociális otthon, elfekvő ... De ugyanez a „realitás” egyszer fölmérhetné tételesen, hogy: — Valóban a nők szándéka, hogy valamiféle hamis (nem egyenjogúság) egyformaság jegyében ugyanolyan munkát végezzenek, mint a férfiak? — Hány nő vállalná, ha tehetné, hogy gyermekeivel, idős rokonaival otthon marad, végleg, vagy egy időszakra abbahagyja a munkát, vagy csupán részidőben dolgozik? — Mekkora lenne az anyagi kihatása annak, ha a társadalom hozzájárulna az ilyen módon családban maradó öregek, fogyatékos gyerekek, örökbe fogadott, vagy nevelt állami gondozottak neveléséhez? Mérlegre kellene tenni, mit jelent mindez, ha intézményekben látják el őket? Talán még a szigorúan anyagi érdekekkel mérő mérleg is a „családi megoldás” javára billenne! — Mindehhez persze kellene egy — a mostanitól eltérő — nőeszmény. Kellene, hogy a családanyaság szerepe legalább annyira követendővé, vonzóvá, tiszteletreméltóvá tétessék, mint a jelenleg ideálként sugallt „emancipált”, szexuálisan kihívó erőt jelentő nőkép ... Egy társadalom — többek között — abban is megméretik, hogy mennyire gondoskodik öregjeiről és kicsinyeiről. A testi szükségletek kielégítése nem elegendő, erre redukálni a gondoskodást, igenis embertelen. Gyermekeink és öregjeink a társadalom kiszolgáltatottjai, a sorsukba nincs beleszólásuk. 36
