Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Vita az élet értékéről és minőségéről - Csorba Piroska: Kísérletek a humanizmusra
lesz az agresszív magatartás oka, ahol viszont ezek lényegében megoldottak, ott éppen e megoldottságuk. Am hogyan értékelhető az, ha az egyedül lehetséges fejlődés erkölcsileg elfogadhatatlan eredményekhez vezet? Ha a történelmi társadalmakban kifejlődött értelem csupán az önzés racionalizálása, s az erkölcsi lehetőségekből csupán azt realizálja a történelmi emberi természet, amivé a rossz terén válhat az ember? Miben rejlik a humanizmus esélye? Mert ha feltartózhatatlanul szaporodnak azok a devianciák, melyek az egyén társadalmi felelősségét ab ovo feloldják, egyedüli jelentőssé emelve az „útról való letérést”, az egyéni létezés jelentéktelensége a világ egészében valóban magától adódik. S ezzel mértéktelenül fokozódhat az egyén elmagányosodása, minden támasztól és köteléktől elvágott volta. Az emberi viszonyok viszont teljesen különnemű töredékekre hullnak szét, melyek még elszigetelten sem rendelkeznek a létezés érzékileg önálló értékeivel. így valamennyien csak a történelem foglyai lehetünk. Jóllehet az ember nem rabja saját biológiai természetének sem, de e felszabadulás ára, hogy olyan „mesterséges” szenvedélyek rabszolgája lesz, melyek zsarnokibbak minden természeti indulatnál. Éppen ezért csakis az értékek igenlése (a történelemben eddig kiküzdött értékeké, melyek között nélkülözhetetlen helyet foglalnak el az egyén társadalmi létezésével összefüggő értékek), s a valósággal való eltompult kiegyezés feladása teremti meg a valódi humanizmus esélyét. Ezáltal válhat az ember egyszerre a történelem szereplőjévé és szerzőjévé. Mihelyt lemondunk bármelyikről is, nyilvánvalóvá lesz emberi életünk kudarca. Éppúgy szkeptikussá, csalódottá és kegyetlenné váltunk önmagunkkal, mint a világgal szemben. S az az emberi magatartás, amely előtt a társadalmi viszonyok formálására irányuló hatás minden útja lezárul, önmaga foglyává lesz. De mégsem tud végérvényesen lemondani arról, amit örökre elveszített; mert még ha akarná is, az élet megtagadja tőle az igazi beteljesülést. Csak az önfelszámolás keserves útja nyílik meg számára. A „szerzőség” és „szereplőség” életszervező elvekként történő realizálására persze nem mindig kedvezőek a társadalmi feltételek. Ott, ahol a napi létfenntartás gondjai szinte minden mást elfednek, aligha lehet beszélni történelmi szerzőségről. Ám akkor sem, ha ennek esélyétől megfosztják az egyént. Akár úgy is, hogy a deviáns magatartás válik kizárólagos cselekvési mintává. Csakhogy az ember — ahogyan Ancsel Éva Etikai tanulmány a tudásról és a nem-tudásról című művében írja — „nem tud remény-horizont nélkül élni. Az európai ember pedig különösen jövőre orientált: történelmének természetéből következően és ezzel összefüggésben a keresztény eszkatológia tradíciója alapján. Ez még akkor is igaz, ha sokan a remények hiábavalóságának felismerésében, a rezignációban vélik megtalálni a megnyugvást, anélkül, hogy tudnák, ez sem más, mint a megváltás egyik sajátos alesete. Könnyen elérhető, megalapozásához könnyű ’érveket’ találni, s ráadásul fölmentő ereje van az egyén számára, aki ezt a szemléletmódot odáig ’tökéletesítheti’, hogy nézője lesz a történelemnek, amely majd ontja számára rezignációjához a bizonyítékokat”. Tegyük hozzá: nemcsak rezignációjához, hanem devianciáihoz is. Kerékgyártó T. István Kísérletek a humanizmusra N. em firtatom, hogy azt érti-e ma a tudomány deviancián, amiről Kunszabó Ferenc készülő könyvének „A deviáns a viáns?” című részletében írt, s hogy valamennyi általa felsorolt dolog deviancia-e, s összességükben a felsoroltak kimerítik-e az említett fogalom tartalmát. Ezeknél sokkal érzékenyebben érintenek azok a problémakörök, amelyeket az író fölvetett — nem a tudós alaposságával, hanem úgy, mint aki könyve lapjain beszélget velünk, elmondja mindazt, ami aggasztja, amit ellentmondásosnak tart, amivel saját mér34
